Mi a költészet? Nem tudom. Merthogy például egy szépen megterített asztal, egy gondosan elkészített vasárnapi ebéd, egy arányosan megmetszett gyümölcsfa meg a székre óvatosan elhelyezett frissen kivasalt ruha is az. A felsoroltak ugyanis szintén érzelmeket közvetíthetnek. Ám műalkotás esetében fontosak-e egyáltalán az érzések, azok hiteles tolmácsolása, vagy csak a kész vers a lényeges? S egyáltalán, hogyan alakult ez a szó, hogy: költészet. Írója meg miért költő, s mondjuk miért nem költésző? A költ (kelt) szó pedig megint csak kettős: egyrészt ébreszt, vagy éppen feltámaszt, másfelől meg kiad, költekezik. Miként a költő is –, kap és ad. Olykor bőkezűen. De mindenképpen létrehoz. Valamit. Az egyetlen igazi adomány az ember számára a teremtés képessége; az ember rombol és összerak. Például verset.
A vers a teremtés műfaja. Utóbb mankó vagy selyemcipő, de mindenképpen társutas. Könyörgést jelző vagy áldást hordozó. Meg azonosító is egyben: kihez József Attila áll közelebb, kihez Kassák, kihez Tóth Árpád. Vagy Kosztolányi. Fehér Ferenc vagy Tolnai Ottó. Hovatovább szonett vagy haiku. Vagy egyszerűen az énekelhető (esetleg eltáncolható) dal. De lelkünk mely része választ? S ha a lélek egésze sem állandó, hanem megújulásra törekvő, akkor egy-egy vers mely pillanatban és miként kínálhat mintát a cseréhez? És hogyan nyesegeti, sikálja át az emlékezést meg annak horgony-terhét? Ilyen értelemben a vers lehet ajándék is, bár alig tudhatjuk, mely szó vagy sor rezdíti meg belső talapzatunkat, milyen rejtélyes hangátvitel köti el partjától a csónakot s hogyan nyílik meg előttünk az álomlét gyémánt-kábulat kapuja... Meglehet, mindez nem más, mint a tartalékhadban sokáig ácsorgó színészvalónk jutalomjátéka. Ahogyan Babits is mondja: „A színjátszás teljesebb énünk visszahódítása”.
Bárhogyan is lenne, talán akkor sem tévedünk, ha azt állítjuk, hogy a költészet hasonlíthatóan akárha ötvösmunka. Virágkötészet. Simítás a frissen tapasztott falon. Hajnalváltásban szendergő-ébredező rét. És persze szótükör is. Pillanatfelvétel. Rólunk. Tehát egyfajta kockázatvállalás szintén; az álruhákat eldobó megnyílás. A líra mindenesetre kevésbé tudatos, mint a próza (a drámáról nem is beszélve). A vers inkább mágia. Vagy pszichoanalízis. A szellem szabadsága. A mélyrétegek dala, sámánok ereje. Egy réges-régi varázsige kezdő sorai: „Szót aki szerte röptetett,/ arany nyelvén forgatott,/ szava annak repüljön”. S ezzel már indul is a vers, évezredek óta azonos szándékkal. Valaki kézen fog bennünket, s felnyitja előttünk féltve őrzött naplóját. Mert mégis akarja tudni, hogy más is hallja az üzenetet.
