A palicsi filmfesztivál vendége volt Almási Réka, a Team Building rendezője. Alkotását az Új magyar filmek válogatásában láthattuk, korábban pedig a 41. Magyar Filmszemlén nyert az elsőfilmesek kategóriájában.
Réka nem egyedül érkezett Palicsra, magával hozta a fesztivál (minden bizonnyal) legfiatalabb látogatóját is, négy és fél hónapos lányát, Lénát. A csöppséget láthatóan nem zavarta a körülötte levő nyüzsgés, így a rendezővel nyugodtan beszélgethettünk, volt is miről, hiszen díjazott elsőfilmesként és anyukaként igencsak megváltozott az élete.
Mi adta a filmhez az ötletet?
– Érdekes fogalom az ötlet, egyszer csak szembejön, mint a szerelem. Történt ugyanis, hogy elmentem egy céges karácsonyi tréningre, amire a vezetők új kávéfőző automatát vásároltak ajándékba a cég dolgozóinak. A régi kávéautomatát elvitték egy vidéki csapattréningre, ahol a cég vezetői a résztvevők kezébe nyomtak egy kalapácsot, és utasításba adták, hogy verjék szét a régi a kávéfőzőt, ezzel pedig rombolják le a régi beidegződéseket. Eleinte mindenki meglepődött, majd egyre dühödtebben ütötték-verték a szerencsétlen gépet, ami végül ripityára tört. Úgy éreztem, ebben a témában sok lehetőség rejlik, és elkezdtem fejtegetni magamban, hogy valójában miért is érdekel engem oly nagyon. Rájöttem, valahol Magyarország mostani helyzetét jelenti nekem, hogy mit is tudunk kezdeni a rendszerváltás után. Sokféleképpen lehet körüljárni egy ilyen csapatépítésről szóló filmet. Valójában nem is csak a csapatépítésekről szól, egyfajta erőleves kockának mondanám, amibe sok mindent belemagyarázhatunk, tehát inkább egy parabola, amely a mai magyar társadalomról próbál beszélni.
Mikor érezted úgy, hogy a filmezés felé fordulsz?
– Korábban színházzal foglalkoztam. Mindig is a színház érdekelt, színésznő szerettem volna lenni, de rájöttem, hogy rendezői vénával is rendelkezem, így átálltam a másik oldalra. Főiskola előtt színházban rendeztem, utána viszont felfedeztem, hogy a filmrendezés nagyon izgalmas lehet, mert különböző technikákat igényel, és egyre nagyobb kedvet éreztem az elsajátításukhoz. Ekkor felvételiztem a színművészeti egyetemre, ahol Simó Sándor indított osztályt. Nagyon felnéztem rá, és amikor hozzánk, felvételizőkhöz szólt, az lett minden vágyam, hogy az osztályába járjak. Így lettem Simó Sándor tanítványa.
Első filmesként rögtön díjban részesültél, hiszen a 41. Magyar Filmszemlén az elsőfilmesek kategóriájában jutalmaztak. Mi jelent számodra ez az elismerés?
– Óriási megtiszteltetés, kiváltképpen pedig az, hogy a díj az azóta elhunyt Simó Sándor nevét viseli. Persze azért is jelentős számomra, mert valamiféle visszajelzést jelent. Arra a hat-hétéves küzdelemre tette fel a koronát, amennyi időbe tellett leforgatnunk a filmet.
Mennyire frusztráló első filmesnek lenni Magyarországon, tekintettel a jelenlegi filmgyártás helyzetére?
– Szerintem az első filmesekben van egy dac, a „csak azért is megmutatom” és a „felfalom a világot”, bennem legalábbis jelen van. Ebben a helyzetben enyhítő körülmény az, hogy még nincs filmes múltunk. Könnyebb első filmesnek lenni, mint másodiknak. Simó Sándortól is azt tanultuk, hogy egy film mindenkiben van, minden emberben ott lappang egy filmre kívánkozó történet. A második film a nehéz ügy, amikor megpróbálunk megfelelni az elsőnek. Sok minden a második filmnél dől el.
Most viszont épp ebben a helyzetben találod magadat...
– Igen, először is el kell búcsúznom a Team Buildingtől. Akár egy gyermektől, aki felnőtté vált, és el kell engednem a kezét. Nehéz megtenni, de már bemutattuk és szerepelt fesztiválokon. Most már van űr a fejemben, elkezdtem új filmben gondolkodni, és a gondolatok lassan már körvonalazódnak bennem.
A palicsi fesztiválra családosan érkeztél. Nemrég született gyermeked új helyzetet teremtett számodra. Hogyan egyezteted össze a családot és a hivatásodat?
– Léna a film befejezése után egy évvel született. Mondhatni jókor jött, mert volt egy kis időm kifújni magamat, és ebben az újabb szerepben, az anyaságban is megpróbálkozni. Léna helyes és jó kislány, mellette akár gondolkodhatok és írogathatok is
