Kalmár Zsuzsa az idén két díjat is kapott: a szakmai zsűri neki ítélte oda a legjobb főszerepért járó díjat a Nórá ban nyújtott alakításáért, s a közönség is őt szavazta meg az évad legjobb színésznőjének. Egy ilyen sikeres, eseménydús évad után sok kérdés fogalmazódik meg, különösen annak tudatában, hogy előtte hosszabb szünetet tartott, mivel lekötötték anyai teendői. Két kisgyermek mellett tennivalóból még bőven akad, de így is majdnem mindegyik új előadásban láthattuk az elmúlt évadban, címszerepben a Nórá ban, Mimiként a Hyppolit ban és Alexként az Eastwicki boszorkányok ban.
Sűrű évadot zártál, sokat látott színpadon a közönség. Számítottál-e arra, hogy a közönségszavazásnál a nevedet karikázzák be a legtöbben, és emellett szakmai díjat is kapsz?
– A közönségdíjat részben mennyiségi díjnak tekintjük, mert ha egy színész sokat van színpadon, akkor számíthat rá. Reméltem, hogy a szakmai zsűri díját nekem ítélik oda, mert szerintem a Nóra jól sikerült, a közönségdíjra viszont nem számítottam. A Hyppolitot nézték meg a legtöbben az idén, abban pedig csupán kisebb szerepem van. Ugyanakkor a közönségdíj azon is múlhat, hogy valakit megszeretnek, s akkor is bekarikázzák a nevét, amikor kisebb szerepet kap. Ezen morfondírozva egyre kedvesebb lett számomra a közönségdíj. A színészek a szívüket-lelküket beleadják a munkájukba, és ha visszajelzés érkezik, akkor az nagyon jó.
Az elmúlt évadban melyik szereped okozta a legnagyobb fejtörést?
– A nagyobb szerepek jobban megviselnek. A Nóra azért volt a legnehezebb számomra, mert az előadás első egy órájában végig a színpadon vagyok. Ez fizikailag és pszichikailag is megterhelő. Nagy segítségemre volt viszont Szekeres Csaba, aki ugyan filmes rendező, mégis hasznos utasításokat adott. A Hyppolit Mimije azért jelentett kihívást, mert a főiskola óta nem szteppeltem, szeretek viszont énekelni, és élvezettel játszom hebrencs, kicsit ledér nőket. Annak külön örültem, hogy amikor kitaláltam a szőke parókát, és a rendező rábólintott. Mindig is szőke akartam lenni, de csak a színpadon. A magánéletben nem jutna eszembe, még úgy sem, hogy anyám szőke. Nem hagyhatom ki az Eastwicki boszorkányokat sem, amiben a párommal játszhattam, erre pedig 1995 óta nem volt példa. Emellett a rendező, Hernyák György tanított a főiskolán, és vele is régen dolgoztunk már együtt.
Melyik szerepeket érzed jobban a magadénak: a drámaiakat vagy a vidámabbakat?
– Talán a drámaiakat, de a zenés, könnyed műfajt is szeretem. Szerintem egy színésznek mindegyikhez értenie kell, és a rendező utasítására közben csiszolhatja a tudását. Mindenben igyekszem feltalálni magamat, de „drámázni” jobban szeretek. A Nórának minden előadása felér egy megtisztulással. Sokat teszek bele, és sokat is kapok tőle.
Viccelődni nehéz?
– Ez a partnertől is függ, de komolyan kell csinálni, különben silány lesz. Ralbovszki Csabával sokat viccelődünk az (Egy)mássalban, de azok halálosan komoly viccelődések. Azért is szeretik annyira a nézők, mert közben szembesülnek a saját melléfogásaikkal.
Nemrég „zöld hajú lányként” léptél fel Topolyán. Hogyan került sor arra, hogy egy harmincéves vajdasági magyar rockoperából énekelj a közönség előtt?
– Lengyel Gábor zeneszerző felhívott, hogy koncert formájában felelevenítené a Zöld hajú lányt, nagyzenekarral, három nyelven, és szeretné, ha két dalt énekelnék belőle, a címadót és a Sejtjeim kőből valókat. Azután, mint ahogy azt a mai pénztelen világunkban sajnos sejteni lehetett, kisebb lett a zenekar. Nekem mégis kihívás volt, mint ahogy minden, aminek köze van az énekléshez, mert ebben szeretném csiszolni magamat. Hajlok az éneklés felé is, úgy érzem, van itt keresnivalóm, mert még nem állok biztos lábakon ezeken a területeken. Élvezetes volt rockzenekarral próbálni, és a koncert eufóriája engem is magával ragadott.
Hogyan sikerült „átélned” ezt a rázós évadot? Hiszen két kisgyermeked is van, a férjedet, Mezei Zoltánt pedig lekötik a társulatigazgatói teendők...
– Sári hamarosan hatéves lesz, Ádám pedig három. A férjem elfoglaltabb, de a próbafolyamatok engem sem kímélnek. Élveztem az évadot, mert végigdolgoztam, és pont a végén pihenhettem, amikor belefáradtam. Ne feledjük azt sem, hogy hosszabb szünetem volt, mivel majdnem egymás után szültem, s feltöltődve tértem vissza. Szerencsénkre mindkét nagymama sokat segít, de jól tudjuk, hogy két gyerek egyszerre fárasztó, így minden napunk komoly szervezést igényel. Az Eastwicki boszorkányok után viszont eldöntöttük, hogy ilyesmit többé nem vállalunk be. Nem tehetjük meg azt, hogy folyamatosan egyikünk se legyen otthon. Nem éreztük meg ezt annyira, amikor Zoltán rendezett, és én játszottam. Az (Egy)mássalban kedvünkre alakíthattuk a próbafolyamatot, ebben Ralbovszki Csaba is partner volt, de az stúdiómunka volt, az Eastwicki boszorkányok pedig szigorú színházi keretek között készült.
Megtörténik olykor, hogy hazaviszitek a munkát?
– Nem jellemző, habár meg szoktuk beszélni a dolgokat, Zoli például már régen játszott, emiatt pedig kételyek gyötörték, így ráfért egy kis pátyolgatás. Ilyenkor mindig biztattam, hogy ne aggódjon, minden rendben lesz, és igazam is volt.
