Ralbovszki Csabát a legkülönbözőbb szerepekben láthattuk az elmúlt évadban. Játszott hősszerelmest és baltás gyilkost is, egy előadáson belül pedig hat különböző karaktert formált meg. Mindeközben gyermekszínjásztó csoportot is vezet, tanítványai pedig rendszeresen nézik, figyelik a játékát. Az eseménydús időszak meghozta gyümölcsét, a tavalyi szakmai díj után az idén a közönségdíjat is megkapta.
Meglepett, hogy közönségdíjas lettél? Tekintettel arra, hogy az elmúlt évadban nem játszottál főszerepeket.
– Amikor az évadzáró gálaesten kimondták a nevemet, a barátnőm megbökte a könyökömet, hogy menjek már ki átvenni a díjat. Annyira meglepődtem, hogy a színpadon alig tudtam három mondatot összerakni. Furcsa érzés volt, nem ismertem magamra. Amíg mentem ki, elkezdtem gondolkodni, hogy mivel is érdemeltem ki. A Hyppolitban kis szerepem volt, és még csak nem is vicces, az Eastwicki boszorkányokban én vagyok a baltás, a Nórában nem is szerepelek, az Egy elmebeteget nő naplóját pedig csak párszor játszottuk. Ha van egy díjkiosztó, minden színész belegondol abba, hogy mit is játszott az évadban. Hazudik, aki azt mondja, nem teszi ezt. Tavaly az (Egy)mással darabból Michael szerepéért kaptam a zsűri díját, ezt az előadást többször játszottuk az elmúlt évadban, viszont stúdiódarabról van szó, és kis számú közönségnek adjuk elő, így nem kelhet versenyre például a Hyppolittal. Nem tudok másra gondolni, minthogy valakiknek a kedvence vagyok. Amikor arra gondolok, hogy a közönség kedvel, meghatódok. Nem számítottam a díjra, és ez nem közhely.
Milyen karaktereket játszottál, és hogyan győzted a gyors iramot?
– Néhányszor nyavalyogtam, de Mezei Zoltán rám szólt, hogy hagyjam már ezt abba, inkább tegyem a dolgom. Amikor a problématenger kellős közepén úszok, akkor nehéz a jó tanácsokra összpontosítanom, de utólag belegondoltam, igaza van: mikor terheljem magamat, ha nem most? A Hyppolitban hős szerelemest játszok. Ezt azért volt nehéz, mert mindenki vicces körülöttem, én pedig epekedek. A táncolással és az énekléssel nincs bajom, nekem bejön a vidám műfaj is. A Hyppolit bemutatója csúszott, és utána rögtön jött az Eastwicki boszorkányok. Hernyák György rendezővel már sokat dolgoztam együtt, félszavakból is megértjük egymást. Sokat agyaltunk ezen az előadáson és a karaktereken. Körmöci Petronella partnereként jelenek meg, és szerintem nagyon jól nézünk ki, az biztos, hogy a meglepetést váltunk ki. A Nórában nem játszottam, de nem is fért volna az időmbe. Az Egy elmebeteg nő naplójában egyfajta belülről történő építkezést, majd robbanást kért tőlünk Dömötör András rendező, aki kellemesen meglepett. Fiatal, friss rendezőről van szó, aki úgymond pozitív szempontból látja furának a világot, mint ahogyan mi is. Az előadás nehézsége, hogy végig összpontosítani kell benne, úgy az előadóknak, mint a nézőknek. Akkor robban igazán, ha minden színész végig koncentrál. Még csak párszor játszottuk, kíváncsi vagyok, hogy befogadja-e a szabadkai közönség. Szerepeltünk már vele néhányszor Budapesten is, és a következő évadban is játsszuk majd mindkét helyen. Az évadomhoz hozzátartozik a Zentai Magyar Kamaraszínházban való szereplésem is, Pozsgai Zsolt Liselotte és a május című darabjában, amelyet Mezei Zoltán rendezett. Ez valóban nagy kihívást jelentett. Nyáron a hab a tortán a kisvárdai fesztivál volt, utána elutaztam Görögországba egy hónapra feltöltődni. Úgy érzem, hogy ezek után muszáj volt.
Hogyan került sor a Zentai Magyar Kamaraszínházban való szereplésedre?
– Mezei Zoltán megkérdezte lenne-e kedvem hozzá, majd elolvastam a szöveget, és igencsak berezeltem tőle. Egy negyvenéves nőről szól, akit Vicei Natália alakít. Ez a nő tizenöt évig ápol egy asszonyt. Halála után örökli a lakását, és elhatározza, hogy bepótolja az elmúlt húsz évet, többek között férjet keres. A kérőket pedig én alakítom, szám szerint hatot, vagyis a hatodik a halál. A többi figura minden jelenet végén meghal. Sok energiát, alázatot tettem az előadásba, sok a szövegem, sokszor átöltözöm benne, és mindig másmilyen a frizurám. A kosztümöket Janovics Erika készítette. Zentán volt a bemutató, de más településeken is játszottuk. Remélem, hogy majd Szabadkán is lesz. Mezei Zoliról ugyanazt mondhatom, mint Hernyákról, hogy jól kijövünk, és jól tudunk együttműködni. Szeretem a munkamódszerét. Itt említeném Kovács Nemes Andort, aki a szorgalmas mindenesünk volt.
Greguss Zalánnal gyermekszínjásztó csoportot vezettek a Népkörben, a Fabula Rasa Gyermekszínjátszó Grundot. Mennyire felelősségteljes számodra ez a feladat?
– Nagyon, hiszen közben leendő színházi közönséget is nevelünk. A diákok szeretik a Fabula Rasát, kötődnek hozzá, és soha nem lenne szabad szem elől tévesztenünk őket, sem nekem, sem Zalánnak. Sajnos a munkatempónk eléggé ,,eszement”, és az elmúlt évadban kevesebbet tudtam velük lenni, ilyenkor lelkiismeret-furdalásom volt. Akik az elejétől fogva oda járnak, most kezdenek úgymond beérni. Lassacskán már értik a színházat, és mélyebb dolgokkal is csinálhatunk együtt. Örülök, hogy járnak is színházba. Boldogsággal tölt el, amikor előadás után meghajlok, és hallom a tapsukat, meg az üdvrivalgásukat.
