Albert Einstein, Charles Darwin, Agatha Christie, John Lennon, Tom Cruise – vajon mi a közös a felsoroltakban? Nem csupán annyi, hogy világhírnévre tettek szert, hiszen mindannyian tanulási zavarokkal küszködtek. A hírességek listája pedig ezzel nem merül ki. A tehetség kérdése mindig is foglalkoztatta az embereket, mert érdekes az, hogyan lesz egy csapnivaló tanulóból zseni.
A XV. Szabadkai Nyári Akadémián dr. Gyarmathy Éva tartott előadást a tehetséggondozásról. A budapesti kutató az MTA Pszichológiai Kutatóintézetének tudományos főmunkatársa, több egyetemen tanít, például az ELTE-n és az óbudain, emellett pedig tagja a Magyar Géniusz Program Nemzeti Tehetségsegítő Tanácsának is.
Mire próbál rávilágítani a tehetséggondozással kapcsolatos előadásaiban?
– A tehetség különböző oldalaira, amikre gyakran problémaként tekintünk. Neurológiai eltéréseknek tulajdonítják azokat a viselkedéseket, amik valójában a tehetség jelei lehetnek. Ezek a másságok viszont egyre gyakoribbak, és a digitális kultúra termékei. Ebbe belegondolva, sokkal több tehetség bontakozna ki, mint korábban, mert ez a kultúra bizonyos képességeket fejleszt ki. Ennek ellenére a gyakorlatban pszichológiai diagnózissal „osztályozzuk” a gyerekeket, csak azért, mert a másságot, amit a kultúra által hoznak, zavarként azonosítjuk, pedig lehetőségként is tekinthetnénk rá.
Hogyan kezdett el tehetségkutatással foglalkozni?
– Először a tanulási zavarokkal küszködő, problémás gyerekeket figyeltem meg, és véletlenül kerültem a tehetségkutatás közelébe. Egy kutatás indult az akadémián, amire meghívtak, majd a témánál maradtam. A kutatás eredménye azt mutatta, hogy a kiválogatott nagyon jó képességű, kreatív gyerekek harminc százalékánál tanulási zavarokat fedeztek fel, ami nagy arány. Mintha kezdene felülkerekedni a világhoz való úgymond másfajta közelítés.
Pályája elején iskolapszichológus volt. Ez is adott valamiféle lökést e téma kutatásához?
– Igen, akkoriban is elsősorban a tanulási zavarokkal küzdő gyerekekkel foglalkoztam. Emlékszem két esetre, amikor a tanulók nem kerültek be a problémások közé, egyikük nem tanult meg olvasni, a másikuk pedig számolni. Ekkor megfigyeltem, hogy ez azért történt, mert ügyesen kompenzáltak, a teszteket átlagszinten oldották meg, a részképességeik viszont hiányoztak. Képszerűen elmagyarázva, egyes gyerekekben szirtek és szakadékok rejlenek. Ha erre úgy tekintünk, hogy ez átlagban lapály, akkor nagyot tévedünk.
Azt állítja, hogy „rossz kérdések nincsenek, mert minden kérdés az érdeklődés jele, ami pedig a tehetséggondozás alapja”. Lehet ezt mottónak is tekinteni?
– Így van, a gyerekek sokat kérdeznek. Ha ez megmarad, és egész életünkben tudunk kérdezni, azt jelenti, hogy új információkat szeretnénk. Tartok azoktól az emberektől, akiknek nincsenek kétségeik, és kérdéseik, akik a célban érzik magukat. Úton lenni jó, ott pedig mindig akadnak kérdések. Az előadásaim közben sokat tanulok a kérdésekből, mert olyan szemszögből kell átgondolnom a rájuk adott választ, amilyenből a kolléga tette fel őket.
Figyelemzavarról is szól az előadásaiban. Ismerek olyan gyereket, aki az általa kiválasztott könyvet két nap alatt kiolvassa, de erre nem képes, ha házi olvasmányról van szó. Itt is arról lehet szó, hogy képtelen a figyelmét olyasmire fordítani, ami őt nem annyira érdekli?
– Akkor beszélünk zavarról, ha már beilleszkedési gondokat okoz. Szerintem ebben az esetben nem a gyerekkel van baj, hiszen megtanulja azt, ami érdekli. Inkább az a rendszer hibás, amelyik nem épít a gyerekek érdeklődésére. Agyondolgozzuk magunkat, hogy motiváljuk a gyerekeket. Minek, amikor már motiváltak, csak nem épp arra, amire mi szeretnénk. Itt jön a képbe az öndifferenciálás, hogy sokféleképpen lehet megtanulni a tananyagot, és nem kell egyénileg lebontani, csak olyan feladatokat adni, amelyekben a gyerekek különböző részt vállalnak. Például én nem csinálnék olvasókönyveket, szemelvényeket. Miért ne tanulhatna meg a gyerek abból olvasni, amit szeret? A betűk ugyanazok, és gyorsabban menne, mert az tetszik neki. Konkrét eset: egy gyerek a Jancsi és Juliskát szerette, a másik azonban azért akart megtanulni olvasni, hogy az autók sebességváltójának működéséről tájékozódjon.
Zsonglőrlabdákat is hozott az előadásra. Mire jók a labdagyakorlatok?
– Ezek ezer éve használatosak. Nagyon jól segítik a gondolkodás fejlesztését és a koncentrációs működést. A figyelemzavarokkal vagy hiperaktivitással küzdők maguktól is rájuk találnak. Én egy diszlexiás fiútól tanultam, aki miközben labdázott, megtanult olvasni. A szem-kéz koordináció, a precizitás működése átmegy az olvasásba. Szerintem minden tanítónak meg kellene tanulnia, utána a tanároknak is.
A nagyon mozgékony gyermekek szülei nehezen tudják meghatározni, hogy csemetéjük hiperaktív vagy magatartászavarokkal küzd. Mi a különbség?
– A hiperaktívnak kontrollproblémája van, impulzív, megy a feje után, a szeme pedig olyan, mint a kiskutyáé. Amikor már fellép a magatartászavar, akkor manipulál, a szeme, mint a farkasé, felméri a helyzetet, és gátlástalan. Lényeges a különbség a gátlástalanság és a kontrollgyengeség között. Előbbinél az illető már tudatosan megszegi a szabályokat, nem akar kontrollt gyakorolni.
Hogyan lehet felfedezni a tehetségeket?
– Minél több lehetőséget kell felkínálni a gyerekeknek. Ha valamit nagyon erőltetünk, elvesszük a lehetőséget más dolgoktól. Olyan tehetség is van, aki egy irányban halad, de sok gyerekre az jellemző, hogy elkezd valamit, belemélyed, majd abbahagyja. A szülő meg úgy van vele, hogy semmi mellett sem tud kitartani, pedig az a jó, ha keresi a saját területét.
