Február 21-e, az anyanyelv nemzetközi napja alkalmából Németh István egy alkalmi jegyzetében napilapunkban arról tett említést, hogy szívesen böngészget régi magyar szótárakat védekezés, menekülés, vigasztalás gyanánt; Bányai János pedig egy anyanyelvnapi ünnepségen beszélt arról, hogy az általa egyik leggyakrabban fellapozott könyv a magyar nyelv értelmező szótára, mert abban szerinte minden benne van, amit tudni érdemes.
Tudásszerzés, védekezés, menekülés, vigasztalás – mindezt nyújthatják szótáraink, anyanyelvünk tárházai, tartalmazzanak bár a hozzávetőlegesen egymillióra tehető magyar szó közül bármennyit is, minden bejegyzésük nyelvünk életének, fejlődésének, gazdagságának lenyomata. Anyanyelvünk pedig, akár egy élő szervezet, folyton változik. Ha fellapozzuk például az 1862-ben megjelent Czuczor–Fogarasi-féle szótárat, seregnyi olyan kifejezésre bukkanunk, amelyek azóta kikoptak a nyelvből. Ki tartja ma számon, hogy a kuglófot bábafánknak, a tízórait ebédfiának, a gyalogos katonát gyalogcsatárnak hívták egykoron? Nyilván kevesen, hiszen a mindennapi nyelvhasználatban ezek a kifejezések már nem szerepelnek, ugyanakkor ékes példái szókincsünk folytonos átalakulásának. Szó és kincs – nyelvünk szókészlete öröklött vagyonunk. Az egyén és a társadalom fejlettségét mutatja, hogy mennyit birtokol belőle, mennyit őriz meg belőle. A segítségével ismerjük meg történelmünket, kultúránkat, irodalmunkat, meghatározza identitásunkat. Anyanyelvünk alapja. Anyanyelvünké, avagy Lászlóffy Aladár szavaival élve a „leghordozhatóbb hazánké”, melyet leginkább azáltal becsülhetünk meg, ha igyekszünk minél jobban megismerni, és minél körültekintőbben alkalmazni.
