Eisenstein in Guanajuato, 2015. Írta és rendezte: Peter Greenaway. Fényképezte: Reinier van Bummelen. Vágó: Elmer Leupen. A főbb szerepekben: Elmer Bäck, Luis Alberti, Maya Zapata.
Egy férfi életében először áll zuhany alatt, vidáman ugrándozik, és a művészi energia és a nemi szerve közti összefüggést tárgyalja a kamerába nézve egy kisesszé modorában.
Ez a jelenet, bármily rövid legyen is, mindent elmond arról, miképp épül fel ez a látszólag egy nagy filmművész életének feltáratlan szakaszáról szóló kvázi-biopic.
A brit experimentális nagymester Peter Greenaway számára mindig is a nézésnek, a vizuális befogadás folyamatának és következményeinek krimije volt a legfontosabb, már az első egész estés filmjében (A rajzoló szerződése) is. Valami azonban kiélesedett a rendezői percepcióban az 1999-es 8 és fél nő után. Bár előbb is a művész szeme (hasa, bőre, stb.) képezték a fő témát alkotásaiban, az ezredforduló után mintha egyértelműbbé vált volna a legfőbb kérdés: mit lát a művész, ami inspirálja? Mi történik vele, ami a mű létrehozását váltja ki? A sor a Tulse Luper bőröndjei trilógiájával nyílik meg, amelyben egy kiejthetetlen nevű életművész vág át a huszadik századon, tipikus greenawayi módon kofferok listázott, katalogizált sorába sűrítve tapasztalatait, a legkirívóbb példa pedig máig a 2007-es Éjjeli őrjárat, amely magának Rembrandtnak életébe világít be egy csöppet, miközben metakrimiként azon elmélkedik, mely bűntény tizenhárom részlete vette rá a festőt, hogy egyik főművével egy gyilkosságot leplezzen le.
Greenaway szívesen foglalkozott neves vagy névtelen vizuális alkotókkal (az anonim rajzolótól a színes-misztikus könyvekkel operáló Prosperón és a még szebb és még misztikusabb könyveket férfitestekre pingáló Kumikón át a már emlegetett van Rijnig), de filmes személyiséggel még nem.
Eisenstein az első – a filmtörténet egyik legrobusztusabb figurája.
Az Október, a Patyomkin páncélos és a Sztrájk alkotója, Szergej Eisenstein (Elmer Bäck bölcs bohócának mókás ámokfutása) Guanajuatóba utazik, hogy ott filmet forgasson. A szovjet halálfelfogástól olyannyira eltérő közép-amerikai Tanatos lenyűgözi, és szemlélete gyökeresen megváltozik, amikor találkozik államilag kirendelt idegenvezetőjével (Luis Alberti). A film tulajdonképpen véget nem érő beszélgetések és nézelődések, listagyártások és vizuális orgiák sorozata, amelyet szövegileg esszék egész halma tölt meg. Szex, halál, szerelem. Ezek szövik át az Eisenstein Mexikóbant.
A munka egyáltalán nem. Eisensteint ugyanis soha nem látjuk dolgozni. A leforgatott kétszázötven kilométer filmről csak hallomásból értesülünk. És itt el is kaptuk a film egyik legizgalmasabb strukturális húzását: ha pusztán a forgatókönyv beszélt részét vesszük figyelembe, tökéletes, már-már unalmas dokumentumot kapunk. A szereplők szájából kikezdhetetlen tények pörögnek egyre. Kínosan pontos életrajzi adatok, ismert alakok névsora, tanulmányok életről, halálról, betegségről, történelemről, politikáról, kortársak idézetei.
Maga a leforgatott anyag, Eisenstein különös kalandjai a halállal és a szexszel, ennek szöges ellentéte – vállalt fikció, szürreális képeskönyv, egy féktelen rendezői képzelet vágtája. A greenawayi lista (a filmszerző sok korai interjúban beszél arról, hogy mennyire vonzódik a felsorolás, a katalógus formájához) sokféle és zabolázatlan. Elszáradt halottak múzeuma, eisensteini képek egy koncerttel egybegyúrva, legyek, Eisenstein-portrék, halotti maszkok, kortársak fényképalbuma, az Iván, a rettentő rendezőjének perverz karikatúrái sorakoznak. A film ilyetén csúcsa (csak hogy éreztessük a szöveg és a filmkép találkozásának teljes őrületét) egy leplezetlen, de végletesen esztetizált szexjelenet, amelynek szövege félig a szifilisz történetét elbeszélő tárgyilagos tanulmány, félig pedig a Szovjetunió ártatlanságának elvesztéséről szóló batailles-i eszmefuttatás.
A szöveg visszatérő fordulata egy címfordításból ered. Az Október című, a forradalomról szóló film korabeli nyugati címe ez volt: tíz nap, amely megrázta a világot. „Ennek a filmnek az lehetne a címe – hangzik el többször is, afféle önreflexióként –: tíz nap, amely megrázta Eisensteint.” Greenaway a Szergej életében beálló változást ráadásul kínos pontossággal az októberi forradalom évfordulójának dátuma köré helyezi – miközben vissza is hátrál belőle, hiszen „tíz óra időeltolódás van a Szovjetunió és Mexikó között. Az évforduló valójában tegnap volt.”
A film technikai stábja a szokásos bonyolult greenawayi egyenletrendszert vázolja: a jelenetek bizonyos mozzanatai (példának okáért egy a haranggal asszociáló dübörgő radiátorcső a lepusztult hotelben) képileg és hangilag is megháromszorozódnak Elmer Leupen vágóasztalán, így nemritkán három sávban is megkapjuk a kép egy lényeges elemét. A vágás hihetetlen sebességgel rak elénk tájat, rothadó banánt, egy-egy szeletet a térből, eredeti filmrészletet a Que Viva Mexico című, soha el nem készült Eisenstein-moziból. A rendezővel ’99 óta együtt dolgozó Reinier van Brummelen egy holland tájképfestő eleganciájával fényképezi Mexikót, hoz létre szürreálisan fényezett tereket, esztetizálja az esztetizálhatatlant, csinál képzőművészetet szakadó esőből és zuhanyjelenetből.
Ha meg kellene vádolnunk valamivel ezt a filmet, az valószínűleg az lehetne, amiért Oroszországban máris tiltólistán van: az életrajzi elemek teljes kiforgatása, asszociációs lánccá tétele, egyes ellenőrizhetetlen pontok (pl. Szergej szexuális élete) felnagyítása. Csakhogy nem vádolunk senkit semmiért, mert az Eisenstein Mexikóban nem életrajzi film, hanem sokkal több és sokkal kevesebb annál. Az Eisenstein Mexikóban hitvallás és filozófiai-esztétikai mű. Amelyet minden magára valamit is adó filmrajongónak látnia kell.
