Nehéz elhinni, hogy meghalt. A barátom volt 1957 óta.
Az újvidéki Moša Pijade Gimnáziumban ismerkedtünk össze, két évvel fölöttem járt. Mindketten szenvedélyes olvasói voltunk az iskolakönyvtárnak, amelyet akkor Juhász Géza, a magyartanárunk vezetett. A tanár urat érdekelte, mit olvasunk, miért olvassuk, mit értünk abból, amit olvasunk. Végül egy egész olvasóklub alakult ki körülöttünk, amelyben a legtöbbet vitázó tag Végel László volt, de Vicsek Károly, a filmrendező, Brasnyó István, a költő meg Fajge Roland, a topolyai szociológus is mindig részt vett benne. Gerolddal akkor kerültem közeli kapcsolatba, amikor Fábri Nándor földrajztanárunk felkért bennünket, hogy szerepeljünk az általa összeállított Karinthy-kabaréban. Mi adtuk elő az Énekóra című jelenetet. Ő volt a tanuló, én játszottam a tanár szerepét. Az Epres utcai József Attila Művelődési Otthonban játszottuk, majd a szabadkai gimnáziumban Mirnics Zsuzsa önképzőköri elnök meghívására. Utoljára tavaly szilveszterre fojtottam meg, amikor a közönség szórakoztatására előadtuk az újvidéki EHO szeretetszolgálat termében az Énekórát.
Gerold László nagyon komolyan vette a hivatását. A gimiben még novellákat írt, de erről sürgősen lebeszéltem. Magam is meglepődtem, hogy hallgatott rám. Kritikus lett belőle. Egyike volt azoknak, akik elsőként írtak a novelláimról. Összeszorítottam a szám, a véleményéről sohasem beszéltem. Ha az ember barátja a kritikus, akkor jobb a véleményét meghallgatni, beszélni róla nem túl hasznos. A Magyar Szóban kezdett dolgozni, szerette az újságot, szerette a munkáját. Mikor szociológiai pályázat jelent meg, Gerold megírta a Rólunk is vallanak című könyvét, ma is hasznos olvasmány, kár, hogy mostanában senki sem beszélget ilyen színvonalon a magyar szakos tanárokkal a munkájukról. Mikor elkezdtem a Belgrádi Televízióban dolgozni, szerettem volna odacsábítani a barátomat, de nem hagyta magát. A Magyar Szót csak a Magyar Tanszék kedvéért hagyta ott, 1971-ben lett tanársegéd az egyetemen. Legtöbbet persze a színházról meg a drámákról írt. Doktorátusát is a szabadkai színházról írta. Címe: Dráma és színjátszás Szabadkán a XIX. században. Az egyetemen nem volt akkor olyan óra, amelyben a drámákról beszélhetett volna. Vállalta, amit kínáltak neki, hivatalosan a XIX. századi magyar irodalom oktatója volt, de tulajdonképpen egész életében a színházról, a drámaírásról, meg a kultúra legaktuálisabb eseményeiről írt. Ez érdekelte.
Olyan korban kezdtünk írni, amelyben sikerült kitörni a vidékiesség, a zártság meg szocreál köréből. Gerold ennek a folyamatnak egyik legharcosabb képviselője volt. Érdekes módon ezt a szellemi alapállását élete végéig megtartotta, erre nem hatottak az évek, még hetvenöt évesen is kész volt felvenni a harcot akárkivel, aki szerinte nem szolgálta a vajdasági magyar kultúra érdekeit. Most is olvashatóak a legutóbbi írásai a Vajdaság Ma honlapján, elő lehet hívni őket, akárki megnézheti, hogy magatartása és viselkedése ebben az ügyben milyen következetes volt.
Az egyetemi ranglétra minden fokán végigment. 1971-ben lett tanársegéd, 1983-ban docens, 1988-ban rendkívüli tanár, majd 1995-ben rendes tanár. Kilenc évig vezette a Magyar Tanszéket. Ezt a munkát becsületből végezte, a szíve mindig a színházhoz húzta. Tanított a zombori tanítóképzőben is, Veszprémben és Belgrádban is. Kétszer kapott Híd-díjat, megkapta a Szenteleky-díjat, a Sterija-díjat is, mint a legjobb jugoszláviai kritikusok egyike. Volt a Híd című folyóirat főszerkesztője. De mondom, amit szeretett, az a dráma volt, a drámákról beszélt és írt a legszívesebben. Persze, nem ezért lettünk barátok. Az ember nem is tudja, miért lesz valaki barátja. Valamiképp szellemi rokonná fogadunk valakit. Gerold Lászlóval összekötött, hogy ugyanakkor éreztük meg, ki kell törnünk abból a bezártságból, amely jelentkezésünkkor jellemezte az itteni magyarság szellemi életét. Ő gyorsan csatlakozott a Symposion-körhöz, nekem a magány kellett, sokáig kerestem saját utamat. Ez azonban soha nem szakított el bennünket egymástól, majdnem fél évszázadig barátkoztunk. A félreértelmezett regionalizmus, a kultúránk még kisebbé tétele, a zártság, mint stratégia ellen sokszor szólaltunk fel.
Idén megjelent könyve, a Vajdasági Magyar Irodalmi Lexikon 1918–2014, Forum Könyvkiadó, mutatja, hogy soha nem tudott elszakadni attól a közösségtől, amelyhez tartozott. Az első kiadás 2001-ben még Jugoszláviai magyar irodalmi lexikon címmel jelent meg, s természetesen tartalmazza a szlovéniai meg a horvátországi magyar irodalmat is. Ez az újabb alkalmazkodik a történelmi változásokhoz, szerényen vajdaságinak nevezi magát. Rengeteg munka van benne. Szinte egyedül, néhány tiszteletdíjas egyetemista segítségével készítette el. Még nem sikerült minden szócikkét elolvasnom, remélem, valamivel kevesebb hiba lesz benne, mint a tíz évvel ezelőtti kiadványban. Vigasztaljon bennünket, Geroldnak megadatott, hogy szinte az utolsó percig dolgozhatott. Életében jó néhányan kerültek vele vitába, viszont mindahányan tudták, nem személyes harag vagy rosszindulat vezeti a tollát. Gerold László azt szerette volna elérni, hogy mindnyájan civilizált módon gondolkodjunk, tevékenyen segítsük a vajdasági magyarság kultúrájának előrehaladását. Ő megmondta véleményét műveltségképünkről, művelődésünk helyzetéről. Alkalmunk van erről elgondolkodni, írásait olvasva átgondolni saját véleményünket, meg persze, megfogalmazni saját tennivalónkat. Mindnyájunk nevében köszönöm meg Geroldnak, hogy ezt lehetővé teszi.
