A német, főállásban kozmetikai kencéket forgalmazó kereskedelmi lánc boltjaiban mindig nagy a tolongás. Leginkább ápolt hölgyek tolakszanak a polcok előtt, az erőszakos reklámnak bedőlve méregdrága „szépségápoló” szerekkel tömik tele kosaraikat. Három, a tinédzserkor derekát taposó kislány is belépett, a bejáratban az elektronikus lopásvédő rendszer azonnal „visítozni” kezdett. Első pillantásra egyszerű, városi kisnagylányoknak tűntek, de a szociálpszichológiai villámelemzés kidomborította az enyhén zsíros, több napja nem mosott hajat, az alulról kissé szutykos, régebbi (értsd: tavalyelőtti) divat szerinti hátitáskát, a rágógumit a nyitott szájban… Meglepetést színlelve hátraléptek, majd újra beléptek – ismét hangos riasztó sípszó kíséretében: – Semmi gond, gyertek, biztos az új tornacipőtökben maradt a lopásvédő chip, az én fiammal is megtörtént ugyanez, amikor új pacsnit vett – szólt oda nekik a pénztárgép mellől egy idősebb, a régi iskola naivitását mélyen magában hordozó eladónő. A lányok villámgyorsan bementek, szétszéledtek a kereskedésben. Ketten közülük elvonták a polcok között tüsténkedő alkalmazottak figyelmét, a harmadik pedig… bevásárolt. Egy percnél rövidebb időn belül már a kasszánál voltak, üres kosarukat oda tették, ahol annak a helye van. „Viszontlátásra”, és ugyanolyan hangos, sipító riasztósüvítésben távoztak, amilyenben érkeztek. Az alkalmazottak oda se néztek.
