Lovas Ildikó legújabb regénye a Forum Könyvkiadó Intézet gondozásában jelent meg a tavalyi év végén. A több narratív szálat is aktivizáló mikrotörténetek, prózai szövegegyüttesek (ne feledjük egypár írás eredeti közegét szem előtt tartani: esszéisztikus tárcanovellák) egész sorába ékelődnek. A leginkább kétpólusú narrációs stratégia olyan sziklaszilárd pillérekre alapoz, mint a család, a régmúlt és elmúlt Szabadka pillanatfelvételei és emlékei, férfi és nő kapcsolata, anyaszerep – hogy csak párat említsünk.
„Természetesen ez, a legfontosabb lecke, pontosan annyit ér, amennyit az utolsó leheletünk, amivel a nemlétbe zuhanunk: semennyit. Hiszen eltűnünk. Azonban mégsem mindegy, honnan zuhanunk.” Lovas Ildikó a kötetben található számos hasonló kőkemény és élet-közeli megállapításával nemcsak számot vető és (lét)összegző – meglehetősen intim – perspektíváját tárja olvasója elé, hanem automatikusan kínálja is az olvasói attitűd szövegbe „ágyazódását”. Ez a latens – olykor humorral átitatott – intellektuális diskurzus valamennyiünket provokál, elmélkedésre és önértelmezésre, önelemzésre is sarkall.
A kötet műfaji – próza –, de egyben a léttel kapcsolatos dilemmáit árnyalják tovább a benne megjelenő fotók, amelyek a fent érintett perspektívákat egészítik ki, formálják, teszik olykor filmszerűvé. E képi világra kérdeznek rá Blaskó Árpád tervezőgrafikus átgondolt és kifinomult vizuális megoldásai, fedőlapterve.
