Fekete J. József (fotó: Virág István)
Elsőre meglepően hathat az alcímben szereplő idézet, attól az íróembertől, aki eddig több mint húsz, próza-, esszékötettel és számos rangos szakmai díjjal rendelkezik. Fekete J. József, a József Attila-díjas irodalomtörténész, író, kritikus, publicista március 1-jén tölti be hatvanadik életévét. A nagyra becsült műítészt, írót olvasmányélményeiről, szakmaiságról, nyugat-bácskaiságról kérdeztük.
Születésnap lévén haladjunk kronológiai sorrendben. Melyik könyvhöz kötődik a gyerekkori első és meghatározó olvasmányélményed, avagy kissé triviálisan fogalmazva, a fiatal könyvmolyból lesz felnőtt kritikus-cserebogár?
– Egyértelműen James Fenimore Cooper Nagy Indiánkönyv című regényfolyama. Édesanyám olvasta fel nekem, amíg óvodás koromban a nagyapám műtét során kapott, és rám is „áthagyományozott” sárgasággal feküdtem odahaza. Emlékszem, nem értettem az „együgyű” szó jelentését, vagyis a vadnyugat első irodalmi alkotásai egyéb ismereteket is közvetítettek felém. Elemistaként édesapám révén jutott el hozzám a Symposion, majd az Új Symposion, a folyóiratban Tolnait, Domonkost, Podolszkit olvastam legszívesebben, Sinkó akkor még unalmas volt. Itt se értettem sok mindent, de eleve meghatározó olvasmányok voltak. Másodikos középiskolásként példájukon lelkesedve írtam is egy regényt Szeptember 21 címmel, amit az utókor mérhetetlen háláját megkísértve még idejekorán betüzeltem.
Jómagam gyerekkoromban az elolvasott élményeket az engem körülvevő tájba, helyszínekbe helyeztem képzeletben. Hogyan viszonyulsz a témához, kezdettől fogva fontos számodra a hely (Nyugat-Bácska) szellemisége, illetve ez a viszony miként alakul(t) az idő múlásával?
– A vadnyugati figurákat soha nem kopíroztam át a Telecskai dombokra, de egy ugyancsak domblakó is beleszólt irodalmi cseperedésembe, Csépe Imre a Tarisznyás emberekkel. Bádogos nagyapám a Vajdaságban megjelenő összes magyar nyelvű sajtóterméket járatta, de könyvtárában emlékezetem szerint két kiadvány szerepelt, egy Auschwitzról szóló könyv, a Halálgyár, szerzőjére már nem emlékszem, meg Csépe könyve, szerintem azt is a szerző sózhatta rá. Elolvasta, mert méltó ajánlással adta kezembe, amikor nála töltöttem a téli iskolaszünetet. A lösztáj embere érdekes volt számomra, hiszen falun magam is találkoztam a novellaszereplőkhöz hasonló figurákkal. Nyugat-Bácska teljesen más, az teljes intenzitásában mutatkozik előttem, a parasztság, polgárság, úrhatnámság, képlékeny elegyeként, a kultúra és a művészet évszázadokon át rétegeződött neuraszténikus kitöréseivel. Egy olyan világ, amiből képtelen vagyok és nem is óhajtok kilépni. Silling István barátom élete során a Nyugat-Bácskával foglalkozott, mert az a világ közepe. Szerintem is, azzal, hogy ő inkább írja, én meg inkább élem, és hozzá hasonlóan imádom.
Egy évekkel ezelőtti interjúnk alkalmával nyilatkoztad, a kritikus azzal is véleményt nyilvánít, ha hallgat egy műről. Sok az elhallgatási kategóriába sorolható mű a manapság jellemző könyvdömping közepette?
– Megbocsájthatatlan rossz szokásom, hogy amibe belekezdek, azt végigolvasom. Még ha látom az első sorból, vagy bekezdésből, hogy nem sok jóra számíthatok, akkor is adok esélyt a szerzőnek, hogy meglepjen. Ha nem, hát nem foglalkozom többet a szöveggel. Egyébként ma sincs a nyomtatott irodalomban több bűnrossz szöveg, mint korábban volt.
Az is köztudott rólad, hogy mindenevő vagy, a legkülönbözőbb műfajú könyvekből szemezgetsz. Bizonyosan van olyan műfaj, mű vagy szerző, amelyet, akit szakmai, irodalomtörténeti szempontból is különösen figyelemreméltónak tartasz. Gondolok itt akár a Szentkuthyról írt Olvasataidra…
– Hát igen, Szentkuthy Miklóssal immár 43 éve foglalkozom, éppen az interjú előtt váltottam levelet ügyében, vagyis számomra most is élő téma. Szívesen olvastam sci-fit, majd horrort, de mindkét esetben a javából (Philip K. Dick, Stephen King), és ponyvát, megint csak mestertől, Rejtő Jenőtől, akinek műveit tanítani kellene.
Szakmai díjaid sora tekintélyes, az első, a Sinkó-díj és a legutóbbi, a József Attila-díj között eltelt időben további tucatnál több rangos, nemcsak irodalmi, hanem újságírói és közösségi elismerésben részesültél. Tanári és rádiós múlt jellemez, jelenleg a Magyar Szó nyugat-bácskai főmunkatársaként dolgozol. Alapítója és elnöke voltál a Berta Ferenc Zsebszínháznak, a Magyar Művészeti Akadémia tagja vagy. Miként hatnak ezek az eredmények és tevékenységek a szépirodalmi munkásságodra?
– Sehogyan. Bővebben: a gátlás erejével. Hatvanévesen végre írni szeretnék, de ehhez le kellene ráznom magamról az újságírás mókuskerekét. Kapsz díjat, elismerést – vele együtt irigyeket. Az újságírás – örök szerelmem – manapság többet vesz el tőlem, mint amit ad.
Egyformán kritikusan viszonyulsz valamennyi írói entitásodhoz (Fekete J. József, Nettitia K. Froese, Mihályi Czobor, Ephemeria Silver), illetve milyenfajta párbeszédeket folytatnak egymással ezek a szerzői megnyilvánulások?
– Hát, sorolhatnád tovább is ezeket a szerzői entitásokat, bár nem lenne sok értelme. A felsoroltak mellett sokkal több néven publikálok, de ez kit érdekel? Számomra az elbeszélői hang megtalálása fontos, amiből valami szöveg kisarjadhat. Szerzői alteregóim pontosan tudják, miből mi, mennyi hozható ki.
Jelenleg melyik írói személyiséged kerekedik felül, vagyis min dolgozol, a legutóbb megjelent Haláltanfolyam című, Ephemeria Silver-kötet történetei után?
– Ma fejeztem be egy filmkritikát, dolgozom egy esszén az irodalmi határátlépések témájára, és szoft-horror elbeszéléseket írok, ha éppen adja időm. Ez utóbbiak szerzője Mortitia Schaegbecourt. Hát, olyanok is a szövegek.
