Nekem azt mondták, hogy ne mondjam meg senkinek. Először Teréznena mondta, tegnap este, miután elment a mentőautó.
– Ha kérdezi valaki holnap, vagy bármikor, hogy mi történt, mondd azt, hogy rosszul lett, és bevitték a kórházba. De te nem tudod, mi a baja – mondta Teréznena. Szorosan átölelt és a hajamat próbálta simogatni.
Rögtön kibújtam az öleléséből.
– Miért hazudjak? – robbant ki belőlem. – Az orvos azt mondta, hogy meg akart halni, azért ivott meg egy doboz orvosságot. Értek ennyit szerbül.
– Nem fog meghalni, meglátod. Segítenek rajta az orvosok. De erről hallgatni kell. Csak te tudod, ómama meg én.
– Meg akart halni – mondtam makacsul. – Nem volt beteg, hogy csak úgy meghaljon. Itt akart hagyni engem.
– Nem akart – mondta gyorsan Teréznena, de nagyon bizonytalannak éreztem a hangját. – Nem gondolta meg jól. Mindenki tévedhet néha. Ha meggyógyul, szégyellni fogja.
– Mi az, hogy szégyellni fogja?! – kérdeztem dühösen. Ültem a széken, még reszketett a lábam, a kezeim.
– Te még nem érted, nem is értheted – mondta Teréznena gyorsan, átnyalábolt, fogta a szatyrot a ruháimmal, kimentünk, berakott az autóba.
Másnap, amikor jöttünk lefelé a liftben, a kórház negyedik emeletéről, ómama azt súgta a fülembe:
– Meg ne mondd senkinek! Ha valaki kérdezi, mi történt, mondd azt, hogy magas a vérnyomása, azért maradt bent a kórházban.
– De hát miért? – kérdeztem, és lelöktem ómama mentaillatú kezét a vállamról. Mindig erősen mentaillatú a keze, én meg ki nem állom az erős illatokat. A mentateát se szeretem, mindig ómama keze jut eszembe róla.
– Mert kinek mi köze hozzá, azért – mondta ómama.
És még hozzátette:
– Szégyen ez, kisfiam, hát jobb, ha nem tudja senki.
Erre már nem feleltem semmit. Ómamával különben sem szeretek beszélgetni. Vele nem is lehet. Ha megkérdi, mi újság az iskolában, és én mesélni kezdek valamit, minden harmadik szónál közbevág, hogy:”Ó, az én édes kisfiam”, vagy: „Ó, kicsi drágám”, vagy: „Na, de ilyet”. Közben olyan unott arccal néz rám, mint aki legalább háromszor hallotta már azt, amit mesélni próbálok neki. A feketével megrajzolt félhold-szemöldökeit felvonja, és ilyenkor a szemei az arca közepére kerülnek. Úgy néz ki, mint egy bohóc.
– Örüljünk, hogy él – sóhajtott ómama, amikor a kijárathoz értünk.
Kézen akart fogni, de én inkább két lépcsőfokot léptem le egyszerre, hogy ne érje el a kezemet. Aztán még egyszer, ugyanígy, a másik két lépcsőfokot is.
Egyáltalán nem örültem. De nem voltam szomorú sem.
Sütött a nap, a kórház udvarán színes virágágyások virítottak. Piros, sárga és lila tulipánok. Azokat néztem, közben anyára gondoltam. Olyan volt, mintha egy asszonyra gondoltam volna, akit látásból ismerek, és akiről tudom, hogy szereti a tulipánokat.
Akinek a virágoskertjében, ilyenkor tavasszal, nyílnak a tulipánok. A konyhaasztal közepén, a zöld üvegvázában mindig van néhány szál. Gyönyörűek, amikor délután besüt a nap a konyhába, a fényben még színesebbek. Arra gondoltam, hogy vajon ez az asszony szereti-e majd a tulipánokat, ha meggyógyul, és hazajön a kórházból.
Mert ha meg akart halni, akkor már a tulipánok se kellettek neki, ez biztos.
De nem halt meg mégsem. Ott fekszik mozdulatlanul azon a nagyon fehér ágyon. Egy fehér műanyag cső van a szájában, a szeme nyitva. A kezei lekötözve. Folytak a könnyei, amikor az ágyánál álltunk. Én nem szóltam semmit, hisz nem is tudott volna beszélni, egészen teli volt a szája a csővel. Jobb is, hogy nem szólaltam meg, mert nagyon dühös voltam, amikor megláttam. Él, nem halt meg. Akkor minek kellett ez a nagy cirkusz?
Tegnap, amikor hazaértem, azt hittem, hogy meghalt.
Jöttem hazafelé az iskolából, és már a saroktól láttam, hogy egy nagy autó áll előttünk. A mentőautó volt.
Berohantam a házba.
Teréznena szaladt ki elébem, anya szobájából. Azt mondta, nagyon gyorsan: „Ne menj be, édes kicsikém!”, és magához szorított. De annyira sikerült kibújtatnom a fejem a karjaiból, hogy láttam, amint anyát két magas ember kiemeli az ágyból, lógott a keze, a lába, és az arca ijesztően fehér volt, a szájából valami fehér hab csordogált. „Az egész doboz orvosságot megitta, jaj nekem, jajajaj… Istenem, miért, miért?!” – óbégatta ómama szerbül. A fehér köpenyes orvos csak annyit felelt, hogy: „Meg akart halni, ennyi. Mozduljon, legyen szíves, ha vele akar jönni, sietnünk kell”.
Teréznena ekkor a kezével takarta el a szemem. Nem tudtam megmozdulni, mintha rám szakadt volna valami borzasztó nehéz. „Gyerünk utána – nyögtem egy pillanatban – Teréznena, gyerünk utána…”, de ekkor már hallottam a szirénázást. „Elmentek” – suttogta Teréznena. „Gyere, elviszlek hozzánk.”
Aztán mondta még azt a dolgot a szégyenről.
*
Anya két hét múlva hazajött.
Én ennek sem örülök. De nem is vagyok szomorú. Csak olyan, mintha anya lenne is meg nem is.
Van, de azt hiszem, bármikor eltűnhet.
Pedig megint vannak tulipánok a vázában. Még nem virágzott el mind, mire hazajött. Sárga maradt még, meg piros, de a piros már nem olyan szép élénk színű.
Erről a dologról nem beszélünk.
„Hogy vagy, kisfiam?” – kérdezte, mikor hazajött. „Jól” – feleltem, és visszakérdeztem: „És te?”
„Jobban vagyok” – felelte anya. „Csak még egy kicsit feküdnöm kell”.
Még két napig feküdt, addig ómama főzött és takarított nálunk. Harmadnap anya fölkelt, meglocsolta a kertben a virágokat. Aztán húst sütött, krumplit.
Már sokszor meg akartam tőle kérdezni, hogy miért akart meghalni. És azt is, hogy vajon meg akar-e halni majd máskor is. De szégyelltem megkérdezni. Mert ha megkérdezném, úgyis valami ilyesmit felelne, hogy: „Nyugodjál meg, kisfiam, nem lesz semmi baj. Dehogy is akarok meghalni.”
Én meg úgysem nyugodnék meg, mert amikor meg akart halni, akkor se mondta nekem, hogy meg akar. Akkor minek kérdezzek tőle ilyet? Ez csak egy buta kérdés lenne.
Lehet, hogy előre szégyellem, hogy ez mennyire buta kérdés lenne.
Tegnap, amikor a szomszéd nénivel találkoztam az utcán, és azt kérdezte tőlem, hogy: „Hogy van anyukád?”, azt feleltem rá, hogy: „Jól” – és nagyon szégyelltem magam. Gyorsan mentem is tovább, nehogy kérdezzen még valamit.
Igaza van Teréznenának és ómaminak mégis. Szégyen ez, ha már ennyire szégyellem. Bár nem értem, hogy miért. Mert tényleg nem mondtam el senkinek.
