Hadifogságot megjárt, tapasztalt emberektől gyerekkoromban nemegyszer hallottam, milyen erős szenvedéllyé tud fokozódni a bodor dohányfüst szeretete. (Később, amikor már napi három dobozzal szívtam, minderről magam is meggyőződhettem.) Volt, aki szinte az éhhalál szélén is készen állt elcserélni darabka fekete kenyérből álló fejadagját, csakhogy néminemű mahorkához juthasson. Ennek a rossz minőségű, kaparós orosz dohánynak a hírét először a keleti frontról hazatérő bakák hozták magukkal az első világháború idején, a hosszú, sokszor hetekig tartó tűzszünetek idején ugyanis az ellenséges frontok mészárszékre küldött katonái között bőszen dúlt a csendes cserekereskedelem – a szögesdrótakadályok között átbújva ki-ki olyan, termékkel csencselt, amilyenje volt, amit otthonról kapott, vagy hadtáptól „szerzett”. Alighanem ekkoriban elevenedett fel a régi katonarigmus is, amit Gracza György a Nevető magyarságban (1901) még így adott közre:
Bezzeg a másvilágon
Komisz világ lesz,
A szentek pipájában
Kevés bagó lesz.
Szent-Péter, rajtunk segíts,
Bagófábrikát építs!
Jó, jó, jó bagó!
Drága jó bagó!
Egyik temerini változatát a pipahujára (ma cigarettaszünet a neve) áhítozó melósoktól hallottam pár éve egy építkezésen, de tudtommal kisvárosi kávéházakban valamikor mulattak kupléváltozatára is.
Ó, Szent Péter, most segíts,
Bagógyárat létesíts,
Ó, bagó, ó bagó,
Angyali bagó!
A bagó eredetileg a pipa alján megmaradt zsíros-leves dohánymaradék neve volt – akik bagóztak, azok tulajdonképpen ezeket a szemcséket rágcsálták s köpdösték szerteszét – de később a jelentése módosult, általában a dohányt, később az eldobott szivar- és cigarettavéget, ma már magát a cigarettát is jelenti.
Az első világháborút követő ínséges esztendők egyáltalán nem vetették vissza a dohányzás népszerűségét. A Vajdaság újvidéki lap híradása szerint 1923-ban például csupán a Bácska területén egyetlen hónap alatt huszonnégyezer kilogramm csomagolt dohány és tizenkét millió cigaretta fogyott el.
Egy későbbi sajtóhír szerint 1959-ben Jugoszláviában már142 fajta cigarettát gyártottak. Ezeket az adóhatóság öt kategóriába sorolta. Az apáink, nagyapáink által elfüstölt szivarkák közül a legolcsóbb és legrosszabb minőségű a Dráva volt, ezt követte a szarajevói Zeta, keskeny, kék dobozára még ma is emlékszem, hiszen apám is ezt szívta, és a Wolpert vagy a Csévári boltjából kisgyerek koromban rendszerint én szereztem be, egy-egy lapátcukor fuvardíj ellenében. Ettől már valamivel jobb minőségű volt a niši Morava. A Drina már státusszimbólumnak számított, drágább is volt a többinél, s előkelő rangját akkor is megtartotta, amikor a füstszűrő megjelenésével újabb versenytársak törtek be a hazai piacra. Az ötödik, osztályon felüli kategóriába a különféle luxuscigaretták tartoztak, de ilyenekről, mi, falusi gyerekek harangozni sem hallottunk, de azt hiszem, a felnőttek sem sok slukkot szippantottak drága aromájukból. A legolcsóbb persze a vágott dohány volt, különösen az aranysárga hercegovinait kedvelték, amit titokban házaló dohánycsempészektől is be lehetett szerezni, de a fináncok miatt ez nem volt veszélytelen mulatság, hiszen még a házilag fabrikált dohányvágó szerkentyűket is elkobozták, s a rossz minőségű kapadohány engedély nélküli termesztését is büntették, pedig annak a magját néha még a szél is elveti, nem kell palántálni. A vágott dohányt kis, ezüstös bádogszelencében, temeriniesen tózniban (dózni) hordták a férfiak, és nem is igen vették emberszámba azt, aki saját kezűleg nem tudott formás kis cigit csavarni a hártyavékony cigarettapapírba. Ha az nem volt kéznél, megtette az újság széle is. A cigarettacsavarás művészetét legeltetés közben az ember gyereke már kölyökkorában elsajátította, korosztályom első áhítatos „dohányos” emlékeit kukorica bajuszából, mohából vagy diólevélből csavart cigarettáink fanyar füstje marta be ízlelőbimbóinkba, de állítólag volt, aki a szárított libaszart is kipróbálta, és fenségesnek találta.
A pipázás szokása évszázadokkal megelőzte a cigaretta elterjedését, mi több, hírös régi doctorok pestisjárványok idejére kifejezetten javallták, mint általában mindenféle füstölést. Murat szultán ellenben betiltotta – ha hihetünk Mátyus István XVII. századi tudós orvosunknak, azért, mert úgy vélte, a pipa visszaveti az Oszmán Birodalom népszaporulatát, magyarán impotenciát okoz, márpedig ez biztonságpolitikai szempontból bizony megengedhetetlen, különösen, ha fogytán a dzsaur dzserek a janicsárképzőben. Egykori általános elterjedtségéhez képest ma már viszonylag kevesen pipáznak, de nem hiszem, hogy azért, mert hallottak volna valaha is a hajdan volt török császár rendeletéről, aminek egyébként sem tudott érvényt szerezni. A pipa mára inkább középosztálybeli, értelmiségi passzióvá vált, akárcsak a vastag guba- (azaz Cuba-) szivar. Szivar szavunkat – füstjét ő is imádta – egyébként Vörösmartynak köszönhetjük, előtte ugyanis – egészen 1837-ig – nem szivart szívott, hanem szipát szipált a pesti meg a pozsonyi úri táraság, kivéve a Honderű szerkesztőit, akik egy ideig még bőszen szivoláztak, mintául vévén a fuvolát, amelybe „léget fúvunk” ellenben „ebből léget s vele füstöt szívunk.” Nekem tetszik.
