Hózsa Éva 60. születésnapjára – amely augusztus 27-én van – jelenik meg az Életjel kiadásában a Mesterségem: irodalomtanár című tanulmánykötet.
Hózsa Éva több mint két évtizedig középiskolai magyartanárként dolgozott Szabadkán, leghosszabb ideig a Svetozar Marković Gimnázium kísérletező kedvű pedagógusa volt. A magyar–német szakot Szegeden végezte, Mándy Iván novelláival foglalkozó doktori értekezését az Újvidéki Egyetemen védte meg. 2000-ben az Újvidéki Magyar Nyelv és Irodalom Tanszék oktatója lett, jelenleg egyetemi tanár két intézményben, a Magyar Tanszéken és a szabadkai Magyar Tannyelvű Tanítóképző Karon tanít irodalmi tárgyakat. 1997-től az Új Kép című pedagógiai folyóirat irodalmi szerkesztője, módszertani cikkeit, irodalomtanári tevékenységével kapcsolatos tanulmányait többnyire ebben a lapban közölte. Most megjelent hatodik kötete a régebbi írások és a következetes középiskolai módszertani kutatások mellett az egyetemi hallgatók magyartanári/tanítói pályára való felkészítésének lehetséges módszereit, a mai tanárjelöltek pályaorientáltságát is megközelíti.
Katona Edit a következőképp ír Hózsa Éva e kötetéről: „Az irodalomtudományi kutatások egyik legnagyobb kihívása napjainkban annak a feltérképezése, hogy hogyan szövődnek egymásba a különböző korok szövegei, hogyan alakul a bábeli könyvtár. A kötet szerzőjének eme szőttesek tanulmányozására módja van nem csupán az irodalmi és irodalomelméleti szövegek, hanem egyetemista tanítványai dolgozatainak vizsgálatakor is. Tanárként, mintegy a dialógushálók mediátoraként módja van kimutatni, a hallgatók hogyan építik be szövegeikbe az önértelmezési folyamatok lecsapódásaként a megélt irodalmi alkotások hozadékait.
Módszertantanárként, a vizsgatanítások követőjeként figyelemmel kísérheti azt is, miképpen épülnek egymásra az általános iskolai, középiskolai és egyetemi oktatásban szerzett ismeretek, hogyan változnak az olvasói stratégiák, miképpen befolyásolják a tanulókat a művészetek új közvetítési lehetőségei, milyen eljárásokra, új eszközökre, módszerekre, újfajta érzékenységre van szükség ahhoz, hogy a tanulókhoz közelebb hozhassuk az irodalmi anyagot. Úgy, hogy gyúrható, fogyasztható, beépíthető, felemelő és szórakoztató, gondolkodtató és szívmelengető is legyen egyszerre.
Mivel a szerzőnek rálátása van arra, milyen hangsúlyeltolódások történtek az oktatásban a befogadói elvárásokban, számos ötletet ad, illetve emel ki tanítványai óraterveiből annak elősegítésére, hogyan juthatnak el a tanulók az interaktív oktatás, a figyelemfelkeltő ráhangolódási tevékenység, a jól megválasztott munkaforma, a tanár személyes kisugárzása révén a jelentésteremtésig, az irodalom élményszerű befogadásáig.
A kötet tanulmányai nyilvánvalóvá teszik az új típusú irodalmi törekvések, mediális, intertextuális és interdiszciplináris vonatkozások, a populáris regiszter beépítését az oktatásba, de a szerző nem reked meg az előszobában, hanem számos elmélyült tanulmány segítségével nyújt betekintést az egyes alkotói opusok eredményes tanításába.
Mivel a dolgozat szerzője az oktatás-módszertani kérdéseket mind elméleti, mind gyakorlati vonatkozásaiban feldolgozta, kontinuitásában bemutatta, s tanulmánykötete egy folyamatosan végzett kutatói tevékenység fontos összetevője, a munkát jó szívvel ajánlom olvasásra” – olvashatjuk a kötet hátlapján Katona Edit tollából.
Egykori tanítványok Hózsa Éváról
Arra kértük Hózsa Éva három egykori tanítványát, hogy a tanárnő 60. születésnapja alkalmából írják meg, mi teszi őt kivételes pedagógusegyéniséggé, mi az, amit szellemi útravalóul tőle kaptak, ami miatt több évtized távlatából is szeretettel emlékeznek rá, és élénken élnek emlékezetükben azok a magyarórák, amelyeket ő tartott.
Megtanultunk gondolkodni, beszélni a művészetről
Középiskolás éveim meghatározó egyénisége volt Hózsa Éva, a fiatal magyar nyelv és irodalom szakos tanárnő, aki két évig az osztályfőnököm is volt. Nemcsak én vagyok így ezzel, hanem a tanítványai közül sokan. Elsőként az ő irodalomóráin találkoztam azzal az érzéssel, amit egy jó előadó a mondandójával és személyiségével ki tud váltani a hallgatóságánál. Nem csupán érdekesek, izgalmasak voltak ezek az órák, hanem gondolkodásra is késztettek bennünket, hatásukra valamilyen titokzatos módon összerendeződött a meglévő tudásunk a tananyaggal, az asszociációinkkal, az akkori érzéseinkkel. Megtanultunk gondolkodni a művészetről, már nemcsak ösztönösen éreztük az irodalmi alkotásokat, hanem képesek lettünk tényeket, adatokat is beépíteni az érzéseink közé, és mindezt egyensúlyba hozni. Megtanultunk beszélni is róla. Bekapcsolódott egy-egy a párbeszédbe szinte az egész osztály, Hózsa Éva különleges érzékkel tudta irányítani ezeket a beszélgetéseket, szóra bírni azokat is, akiket csak a természettudományok vonzottak, és azokat is, akiket általában az iskolában nem érdekelt semmi. Ezeken az órákon mindannyian együtt haladtunk, társak lettünk a művek megértésében. Jó érzés volt. Sokszor iskola után is folytattuk ezt a dískurzust. Az akkori baráti köröm tagjait különböző tagozatokon, más-más osztályokba járva tanította a tanárnő, az iskola utáni esti ücsörgéseken gyakori téma volt a magyaróra tananyaga. A magyarórák hatását mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a generációmon belül, a tanítványai közül nyolcan az Újvidéki Egyetem magyar nyelv és irodalom szakára iratkoztunk.
A középiskolás éveim óta sok idő eltelt, csaknem harminc év. Hózsa Éva ez idő alatt is figyelemmel követte a volt diákjainak tevékenységét. De mi is követtük az ő munkáját, nagyon örültünk, amikor egyetemi tanár lett, örültünk a könyveinek, a tudományos sikereinek. Esetemben az évek során a tanár-diák kapcsolat kollegiális kapcsolattá alakult, de azt a középiskolai érzést, ami a magyarórákat jellemezte, Hózsa Éva munkáiban továbbra is megtalálom, jó tudni, hogy nála mindig összerendeződnek, helyre kerülnek a dolgok. Isten éltesse sokáig!
Raffai Judit (a szerző néprajzkutató)
Tisztelt Hózsa tanárnő! Kedves Éva!
Krisztus-életnyi idő telt el azóta, hogy egy szombati kora reggelen Szabadkáról Becsére indultunk el autóbusszal, ketten. Tanár és tanítvány. Már nem emlékszem pontosan, miről beszélgettünk reggel, a hosszú út alatt, csak a hangulata él bennem. Komolyan vett a magyartanárnőm. Most éppen tanszéket vezetek, és így nemcsak a saját előadásaim kapcsán, hanem a sikeres és kevésbé sikeres oktató kollégáim kapcsán is felmerül a kérdés, milyen a jó tanár. Szerencsés vagyok, mert én láttam kiváló tanárokat, engem tanítottak kiváló emberek ott Szabadkán a tűzoltóállomás mellett, Hózsa Éva, Halász József, Dömök Éva, Zbunyák Valéria, Otterbein Klára, akiknek a nevét soha sem fogom elfelejteni.
Soha sem kérdeztem meg Tőled, milyen volt 25 évesen osztályfőnöknek lenni, úgy, hogy közted és közöttünk egy gimnáziumnyi és egy egyetemi tanulmányi idő, meg egyéves tanítási gyakorlat húzódott mindössze. Hogyan telt az 1978-as nyarad? Készültél arra a szeptemberi találkozásra, amikor beléptél az osztályod tantermébe?
Tudom, hogy készültél a szeptemberi találkozásra, annak ellenére, hogy ösztönös, igazi pedagógus vagy. (Vagy éppen emiatt.) Csodálatos, igazságos, igényes tanár. Minden órádra készültél, napról-napra és évről-évre. Pontosan tudod, hogy mi a feladata egy tanárnak és azt is, hogyan kell a feladatát elvégeznie. Tökéletesen, mert Te csak tökéletes magyarórákat engedélyeztél Magadnak. Lehetett a téma irodalomtörténet, nyelvtan, vers- vagy éppen mondatelemzés. Lehetett ősz, tél, tavasz vagy már nyáreleje, iskolaév vége, az teljesen mindegy volt, a magyaróra nem lehetett unalmas, nem lehetett lapos, nem lehetett olyan, hogy „majd a jövő óra jobb lesz”. Mennyit kellett ezért otthon dolgoznod, nem tudom.
Neked egyetlen célod van: nevelni. Mindenkiben igyekeztél felébreszteni a magyar nyelv, a magyar irodalom, az olvasás – a világirodalom – szeretetét. Nevelésed eredményét, a kezed alól kikerülő, gondolkodó, művelt és legfőképpen öntudatos, szabad emberekben mérhetjük. Sokan vagyunk. Sokan vagyunk, akik hálával, szeretettel gondolunk vissza a magyaróráidra.
Egy volt tanítványod köszönt születésnapod alkalmából, őszinte szeretettel, nagyon sokak nevében.
Illés Tibor (a szerző matematikus)
(A levelet teljes terjedelmében hétfői Üveggolyó mellékletünkben olvashatják majd)
Feledhetetlen ajándék
Sok évvel érettségi után beszélgettem egy volt osztálytársammal, és szóba került a 19. századi Párizs élete, hangulata. Osztálytársam – irodalomból talán hármasa-négyese lehetett annak idején – felsorolta az akkor élt francia költőket, s le is tudta írni a nevüket. Csodálkoztam, mert ilyet egyetemen – magyar szakon – is ritkán hallottam.
Azt hiszem, ennél nagyobb elismerést tanár nem kaphat. Hogy valakiben, aki nem foglalkozott a témával, ilyen elevenen éljen egy régi tananyag.
Levelezett velünk. Írásbeli dolgozatainkhoz fűzött megjegyzései nem szokványosak voltak, hogy helyesírás hányas, tartalom hányas, hanem mindenkinek személyre szóló néhány sorocska. (Kíváncsi vagyok, vajon ehhez az irományhoz mit írna.) A kamaszokat nehéz kiismerni, percről-percre változtunk, fejlődtünk. Ő mégis mindenkit ismert. Azokat is, akik valahol a terem végében ültek, s alig szólaltak meg.
Nehéz írni Róla. Vagy tanította az embert, és akkor felesleges minden szó, vagy nem tanította, és sajnálhatja. Az évek során sok tanár tanította nekem az anyanyelvemet, tudom, miről beszélek. Észrevétlenül, gyorsan, képekkel, zenével bújt az irodalom a bőrünk alá.
Ballagásunkra a szokásos tarisznya, pogácsa, ceruza mellé levelet kaptunk Tőle. Utolsó dolgozatunkból kiragadott mondatok, melyek jellemeztek bennünket, s név nélkül is kitaláltuk volna, melyiket melyikünk írta. Feledhetetlen ajándék.
Mi voltunk az utolsó generációja a gimnáziumban. Majdnem nem mi lettünk az utolsó érettségizők, mert másfél órát késtünk a szóbeliről. De megvárt bennünket. Köszönet érte! Mindenért.
Hicsik Dóra (a szerző könyvtáros)
