Mert nem a sorsát éli. És mert a lelkiismeretet nem lehet elaltatni.
Mert „itt élned, halnod...”
Hát kötelességünk azokkal és ott élni, akikhez és ahová születtem?
Nem kérdés. Csak az ilyen, magából kifordult világban.
A Kötelem megtart – csak a Hűség tart meg. De az minden szinten kötelem. Ezért nincs kivétel: még az utazó, a felfedező vagy a legvégletesebb, a pőre élet mentése is, a Család-, az Otthon-, a Haza-hűséghez viszonyítva dől el.
Egy bizonyos: az élet nehézségei elől elszökni egyet jelent a lelki öngyilkossággal. Könnyebbet kérni az élettől? Felnőttként? Minő végzetes könnyelműség az emberi mivoltunktól megfosztani magunkat. (A kényelem poklos célját pedig még kimondani is szégyen.)
„Mert ki önnönmagát helyezi középpontba és célként a boldogságot kergeti, az lényét és a boldogságot is örökre elveszti. Csak aki másért él, kap helyet e világban.”
„Mi lenne az életképed fiam, és tudod-e miért érdemes meghalni?” – ilyen kérdések mentén nőttek fel valaha az emberpalánták. Miért voltunk mi némák gyermekeinkhez, miért hagytuk őket a homály börtönében? Odahagytuk fiataljainkat a „mi jár nekem” halált hozó mocsarában. Hagytuk, hogy maguknak gyűjtsenek, hagytuk, hogy csak elvegyenek és ezáltal önmagukat fosszák meg – magától az élettől.
Miért, hogy India, Ázsia, Dél-Amerika nyomorgó népei a legboldogabbak a Földön?
Mert ott az élet szolgálat. Adás. Amiért a vele járó erőfeszítés és szenvedés is sors. Valódi élet. És ajándék érte a Teremtőtől kapott boldogság. Mert a többség még mindig az Istent szolgálja e Földön, jó munkával, hű gondoskodással. Ezért kap boldogságcseppeket ajándékul.
Nagy Ég, csak mi, fehérek lennénk siketek és önzők?!
Pedig mi is tudjuk, hogy földi otthonunk ránk bízatott, mi felelünk érte. Személyesen. Otthont építeni és megőrizni mindenki csak a maga módján tudhat. Vérmérséklete, kedélye, szokása, ízlése, - azaz a lelkét összefogó és formázó kultúrája szerint. Mi csak magyarul. Ne higgy a délibábos magyarázatnak: ezt nem lehet odahagyni, levetni, elcserélni, átültetni. Abba beleszakad a lélek s nyomában pusztul az ember. Isten óvjon meg bennünket, az otthonukra visszagondolva taknyát-nyálát csorgató, kétségbeesetten zokogó nyugati gazdag magyar képétől! Mentse meg őt az Isten, küldje haza a szerencsétlent mielőbb!
És könnyítsen a Teremtő a kiskapuban sámlin ülő édesanyjának, ki haló poráig várta a postást nap mint nap.
És Isten legyen kegyes azokhoz, akik fülében olyannyira az Én csöng, hogy soha sehol sem lelvén nyugtuk, nem fogják e földön megérezni:
„itt élned, halnod...”
Legfőképp pedig: köszönjük a Teremtőnek ezt a gazdag fekete földet, amelyen még sose halt éhen senki!
(Az írás Kilátó mellékletünkben jelent meg.)
