A Győző ma hozta a baglyot, és rögtön kapott a tanító nénitől egy szép nagy, piros ötöst. Én akkor felemeltem a kezem, hogy szót kérjek.
A tanító néni intett, én meg azt mondtam, hogy szerintem az a bagoly, amit a Győző hozott, túl gyönyörű. Nemrégen rajzoltuk az iskolában a baromfiudvart, és mindannyian láthattuk, hogy a Győző még csirkét sem tud rajzolni, nemhogy baglyot. Olyanok voltak a csirkéi, mint a nagyított bolhák gólyalábon. Azonkívül úgy beszéltük meg, hogy a baglyot az iskolában fejezzük be, nem otthon. Még hozzátettem, hogy azt a baglyot egészen biztosan nem a Győző csinálta, hanem a szülei. Közben hirtelen eszembe jutott, hogy hányszor voltam már mérges magamban a Győzőre, mert nem is okos, és mégis szinte mindig ötösöket kap. Akkor azt gondoltam, hogy most már úgyis mindegy, ha a baglyot megmondtam, megmondom azt is, hogy a Győző tegnap se érdemelte meg az ötöst olvasásból, mert a helyest úgy olvasta, hogy heljes, és lefogadom, hogy a baglyot is bagoljnak olvasná. Ekkor a tanító néni közbeszólt, mégpedig mérgesen, hogy elég volt, Orsi, megint túl sokat beszélsz, és azon nyomban mozogni kezdett az egyik szemöldöke. Az pedig csak akkor mozog, ha a tanító néni ideges.
Persze miért volt ideges? Mert a Győző akkor már sírt, és azt kiabálta, hogy nem is igaz, csak a tatám segített egy kicsit, ő vágta ki a tollakat papírból a bagoly hasára, és igenis gyakoroltam tegnapra az olvasást. A tanító néni akkor elkiáltotta magát, hogy elég a vitából, mindenki vegye elő a bagolyhoz valókat és dolgozzon, Győző pedig máskor ne otthon fejezze be azt, amit az iskolában kellene.
Erre már nem szóltam semmit, hanem elővettem a bagolyhoz valókat, és elhatároztam, hogy most csinálok egy olyan baglyot, amilyet még a tanító néni se látott. Szebbet, mint a Győzőé.
Fogtam a bagoly fejét, amit még a múlt rajzórán kinyírtam papírból, és lenyisszantottam a füleit. A Győzőének füle is volt, hát gondoltam, ennek azért se lesz. Nem minden bagoly füles, ezt láttam a múltkor az enciklopédiában. A könyvtárban, igen, a könyvtári enciklopédiában direkt. A bagoly hasa már nem sikerült egyből, az egyik feléből le kellett vágnom, mert túl domborúnak tűnt, aztán a másik feléből is, addig-addig, hogy elég soványra sikeredett. Mondta is a tanító néni, hogy azért egy bagolynak nagyobb hasa van, de én azonnal kivédtem a baglyomat, hogy ez egy nőstény bagoly. Nő, tulajdonképpen. És melyik nő szeret kövér lenni? Erre már nem felelt semmit a tanító néni, hanem a másik padsor felé fordult, én meg azonnal rájöttem, hogy ezt talán nem kellett volna mondanom. Mert a tanító néni a vállától a szoknyája aljáig egyforma széles, szerintem nincs is dereka. De lehet, hogy így született, ezt nem tudhatom. Eszembe villant, hogy most talán meg is haragudott rám, de nem sokat törődtem ezzel, mert én is haragudtam még rá magamban, hogy a Győzővel úgy bánik, velünk, többiekkel meg így.
Egy fél tojástartó kartont is kellett hozni otthonról a bagolyhoz. Abból kinyírtam egy darabot, ráragasztottam a nőstény bagoly arcára, hű, hirtelen igazi bagoly lett belőle! Lett két mélyen ülő szeme meg egy kiugró csőre. Ki is festettem mindjárt, aláragasztottam az ágdarabot, kivágtam a tollait papírból, vízcsepp alakúakra. No, azzal jól elbajlódtam, nem is lettek egyformák a tollak. Mindegy, a hasára ragasztottam mind az ötöt, és nekiláttam a háttér kifestésének. Akkor láttam, hogy a barnám szinte egészen kifogyott, hát kékre festettem a hátteret. Már épp megvoltam vele, mikor kicsöngettek. Ki se mentem szünetre, csak nézegettem a baglyomat. És egyre jobban tetszett. Ahogy farkasszemet nézett velem azokkal a szép sárga szemeivel, a tojástartó két lyukából, mintha azt mondta volna: „Gratulálok, Orsi! És köszönöm, hogy ilyen szép karcsúra nyírtad ki a hasamat. Én nemcsak hogy nőstény bagoly vagyok, hanem nagyon fiatal is, még lánybagoly. Úgyhogy ne is törd a fejedet, elég lesz-e az öt darab toll a hasamon. Éppen elég lesz, mert a többi még pihe, az úgyse látszik. Különben is, már becsöngettek, ne alakíts rajtam már semmit. Nagyon jó leszek így, ahogy vagyok.”
Rámosolyogtam a baglyomra, és alig vártam a tanító nénit, mert azt mondta, a következő órán le is osztályozza a baglyokat.
Hármast kaptam.
Mert a bagoly túl sovány, mert csak öt szál tolla van, mert kék a háttér, mintha a bagoly a levegőben ülne az ágon.
Hiába mondtam, hogy pihés, hogy lánybagoly, hogy a fa legfelső ágán ül, tehát a háttér maga az ég.
De legalább ilyen maszatos ne lenne az a kék, mondta a tanító néni.
Az ég nem mindig tiszta kék, mondtam, de hiába.
Egy ronda, piros, kövér hármast rajzolt a baglyom alá.
Elcsúfította vele az egészet.
Abban a pillanatban elhatároztam, hogy nem fogok sírni. Pedig ezt még elhatározni is nagyon nehéz volt. Arra gondoltam, hogy ha kibírom, egészen hazáig nem fogok sírni. De otthon elmesélem az egészet.
Leültem a helyemre, a baglyot a padra tettem, a fejére helyeztem a kezemet. Mintha éreztem volna az ujjaim alatt a pihéket a fején. Néztem-néztem a szemébe, ő meg vissza rám. Egyszer csak úgy tűnt, mintha pihegne a hasa. Mintha lélegezne. Úgy elcsodálkoztam, hogy el is felejtettem sírni. „Te az én baglyom vagy, az én bagoly-barátnőm” – súgtam neki halkan, és egyáltalán nem bántam, hogy közben a többiek viháncoltak, mert a tanító néni azt mondta, hogy na most a legszebb baglyokat felragasztjuk erre a nagy papírra, és kitesszük a falra. Csak hatan maradtunk ki a kiállításból, de én nem bántam, mert amikor a Csaba megkérdezte, hogy akkor mi most mit csináljunk a baglyainkkal, kiderült, hogy hazavihetjük őket.
Mielőtt hazaindultunk, még ránéztem a falon díszelgő baglyokra. A Győzőé volt a nagy papír közepén. A szemei bután bámultak előre, és nem pihegett a hasa.
A rajzblokkba tettem a baglyomat, és siettem haza. Nem volt sírhatnékom, egyáltalán nem. Csak azon gondolkoztam egyre, hogy vajon miért van ez így. Miért jár Győzőnek a sok ötös, amikor Győző valóban nem okos? Senki az osztályban nem kap ötösöket úgy, ahogyan a Győző. Arra gondoltam, hogy talán azért, mert Győzőnek hívják? Hogy az nem is lehet, hogy a Győző ne győzzön valamiben, hiszen ő maga egy győző Győző. Erről lehet szó? Vagy arról, hogy azért is keresztelték Győzőnek, hogy amíg csak él, mindig győzzön? Törtem a fejem, ugyan minek kellett volna engem keresztelniük a mamáméknak, hogy mindig ötöst kapjak? „Or-si, Or-so-lya” – próbáltam mondogatni magamban, hogy megértsem valahogy a nevemet, de semmi értelme nem volt. Mégha Borsi lennék, talán akkor… akkor a borsra emlékeztetne, de hát mire jó egy bors? Hát még egy szem bors, az mire jó ugyan? Vagy: ha nem lennék Orsolya, hanem Korcsolya? A tanító néninek úgysem jelentene semmit, ha engem Korcsolyának hívnának. Még nevetne is rajtam, sőt, el sem hinné, hogy úgy hívnak, azt mondaná: „Te már megint fantáziálsz.” Mint ahogy mondogatja is gyakran.
Hát ennyire jöttem rá, mire hazaértem. A baj tehát az lehet, hogy nincs értelme a nevemnek.
Meg is mondtam ezt rögtön a mamáméknak, ahogy az asztalhoz ültem. „Hogyhogy nincs értelme a nevednek?” – kérdezte a mamám. Mondtam, hogy hiába ismételgetem, nem jelent semmit. De a Győzőé jelent. „Mi bajod a Győzővel?” – kérdezte a tatám, és még hozzátette, hogy nekem igenis szép nevem van, hisz mondta már, hogy ő választotta ki nekem a legszebb nevet a kalendáriumból, amikor megszülettem.
Erre aztán elmeséltem az egész Győző-históriát.
„Melyik az a Győző?” – kérdezte a tatám, de mire feleltem volna, a mamám legyintett a kezével és azt mondta, nem is nekem, hanem a tatámnak: „A Horváth Győző, na. Ismered az apját, tudod, az a nagykutya a városházán…A főutcán laknak, a kínai bolt mellett, abban a nagy emeletes házban…A felesége zongoratanárnő.”
Erről aztán nem lehetett többet beszélni, pedig rögtön megkérdeztem, hogyhogy egy nagykutya az apja a Győzőnek? A mamámék mintha nem is hallották volna ezt a kérdést, a baglyomat szerették volna látni. Elővettem, és mindketten azt mondták rá, hogy gyönyörű, és ha megettem az ebédet, kitesszük a falra. Ha hármast kaptam rá, akkor is.
Ekkor valóban megnyugodtam, de még egyszer megpróbáltam rákérdezni, hogy lehet a Győző apja egy kutya. Még azt is mondtam, hogy ha zongoratanárnő az anyja, azt értem, de hogy az apja…? Erre a tatám azt felelte, hogy hagyjam már a csudába az egészet, és gyerünk, tegyük fel a baglyot a szobám falára.
Akkor abbahagytam a kérdezősködést, feltettük a baglyot, közben elmeséltem, hogyan pihegett a hasa, amikor a padra tettem. A mamám már nevetett, én meg hagytam, hogy nevessen, és csak hadd mondogassa, hogy te Orsi, ez mese a holdban. Hagytam, mert már világos volt, hogy ez a kérdés a nagykutyáról már megint egy olyan kérdés.
Volt így, nem is egyszer, hogy kérdezek a mamáméktól valamit, nem is magamtól, hanem azért, mert olyat mondanak, amit nem értek. Aztán meg nem akarnak rá válaszolni. Ilyenkor mindketten olyanok, mintha megijedtek volna valamitől, vagy inkább olyanok, mint amikor valaki megsüti a kezét a kályhánál, és gyorsan visszakapja, mert megbánta, hogy odanyúlt.
Én meg aztán törhetem a fejem. Mint ahogy azóta is, a nagykutyán. Mert láttam én a Győzőéket, nem is egyszer, az autójukban. A kormánynál a Győző tatája ült (legalábbis eddig biztos voltam benne), mellette a mamája, akiről most már tudom, hogy zongoratanárnő, a hátsó ülésen a Győző, mellette pedig egy hatalmas, nagypofájú kutya, aki mindig kifelé bámult az ablakon.
Akkor most honnan tudjam, mi itt az igazság?
(Az írás Kilátó mellékletünkben jelent meg.)
