Az emlék az identitás maga – vallja az újfent új nevet választó kortárs vajdasági magyar írónk, Fekete J. József, aki most megjelent könyvében már egy kissé alakított, változtatott írói attitűddel írja önéletrajzi, valamint a hozzá valamilyen módon kapcsolódó hely- és művelődéstörténeti reminiszcenciákkal felszeletelt jelenét. Az emlékben élnek az élmények és a vágyak, s ez a motívum a mai és a korábbi zombori magyar írók narratívájában az egyik meghatározó reflexió. Érdekes, hogy nincs e városnak magyar költészete, csak lírától duzzadó epikája. A várost pedig az írói énkép részeként értelmezem, jelen esetben Mihályi Czobor művében is. Ez nem mindenkinél és nem mindig valós szegmentum, csak azoknál, akik itteni alkotóként az elmúlt száz év irodalmi életében maradandót hoztak létre. Nem szándékom felsorolni Zombor hajdani és mai, a városban vagy tőle távol, de mégis zomboriként alkotó literátorokat, avagy Zomborhoz valamiképpen kötődő írókat, de annyit el kell mondanom, hogy számuk ma, amikor a fogyatkozó lélekszám lassan a kétezer felé süllyed, mégis megbecsülendő.
Mihályi Czobort immár másként tartja fogva Nettitia K. Froese Lemúriája, s nagy könyvének minden oldalára jutott az itthoni levegőben szállingózó angyalportól megtermékenyített gondolat, mintegy újabb példával tetézve a Lemúriáról eddig is tudottakat, miszerint Lemúria lakossága igen fejlett és erősen spirituális beállítottságú volt. Csakhogy mi maradt belőle? A lemúriai identitás, avagy egy másként hangszerelt megszólalási módú örökség – hiszen Rideg Alajos – a mű hőse – mégiscsak zenész (egy kicsit zeneszerző, netán képzőművész, avagy filmes?).
Mihályi egy celtiszlevél fonákjának erezetével, a fiákeresló retinájának szöveti szerkezetével érzékeli a semmi peremén fonnyadó kebel rezdüléseit. Az ismert álomtengerész, Szindbád módjára jár s kel az időben, a bogyófán csivitelő csókaként kínálkozó lány (asszony?) fáradt bájaitól jön kamaszos zavarba, illetve meglett férfiként erekciónövelő együttlétét revelálja egy reális, netán irreális vágyképben. Mert ahogy Lemúria is eltűnt egykoron, úgy zuhan a reális az imagináriusba ebben a körsétára érdemes városban, ahol mi a magunk gyönyörűségére mértani alakzatokba(n) ültetünk virágokat, szépítünk itt-ott felbukkanó aprócska zombori tereket, avagy mélázunk el az elmúlás kertjének kapuján látható, akár deltoidnak, akár másnak is nevezhető díszeken, és jóleső érzéssel vesszük tudomásul, hogy az itteni Seol csak a város pereme, ahogy különben minden városé, de nálunk mégsem az egész város az, amint pedig az megíratott egy másik városunk egészéről. Azonban itt, ezekben az operalibrettóba kívánkozó pillanatharmóniákban mégiscsak ott ül a Mihálik János égette zenélő klinkertéglák fölött a – Rideg Alajos körsétáján bizonyára nem is észlelt – mindent figyelő két angyal összekuporodva, hogy őrködjön az Orijent vendéglő teraszán – közel az ostorfa kérgét rágcsáló itt felejtett fiákereslóhoz –, a földre hulló fagylaltoskanál emléke, azaz az itt élők identitása fölött (is).
Az Angyalok rozettája című új könyv elbeszéléseit, intermezzóit és képnovelláját Szajkó István illusztrációi alakítják, bővítik, formálják egésszé.
Nekem pedig a régi városnévből (Czoborszentmihály) kialakított új írói névadás leleménye meghagyta a szent jelzőt, hogy továbbra is – az egykorvolt levéltáros vigyázó tekintetével – rögzítsem az angyali és más szakralitások ég és föld közötti lebegését.
(Elhangzott a mű zombori bemutatóján, 2014. március 8-án.)
Az írás Kilátó mellékletünkben jelent meg.
