Az elmúlt időszakban sok napsütés örvendeztette meg lelkünket, beragyogta a térséget, melyet szülőföldünkként ismerünk, és az emberi gyarlóság generálta nyomasztó közérzetünket valamelyest feloldotta. Legalábbis velem ez történt, s ebben Isten végtelen jóindulatát véltem felismerni: akinek szeme van, az láthatta, ahogy Krisztus urunk is tanította.
Az enyhe időjáráskor előjönnek, sürgetőbbé válnak az utazásokra vonatkozó gondolataim is, mivel azok a megismerés, az ismeretszerzés forrásai számomra, mert valóban igaz: holtig tanul az ember. S ha már beindulnak a tervezgetések, hozzám vonzzák a lehetséges destinációkra vonatkozó információkat. Ez történt a minap is velem. Egy ötnapos toscanai útra szóló ajánlat „keresett meg”, s igencsak megdobogott a szívem. Nem mintha még nem jártam volna arrafelé, hiszen Michelangelo szülővárosa zarándokhelyeim egyike lett az idők folyamán. Hogy mikor kezdődött ez a zarándoklat, nem emlékszem. Néha úgy tűnik, mintha születésemmel egy időben kezdődött volna. Amikor ebbe a világba megtestesültem már ott volt az első síráskor, meg az első nevetéskor. Emberi mértékként. Az ő egyszeri és megismételhetetlen emberi és művészi nagysága volt és maradt az útmutatóm arra vonatkozóan, hogy miképpen kell, miképpen érdemes a földi létben szolgálni azt a mikrotheoszi lényeget, mellyel Isten kegyelme minden embert megajándékoz. A feltétel nélküli szolgálat képes csak a földi halandót fel-, ki- és megszabadítani a testtudat börtönéből, s olyan benne rejtőzködő képességek felszínre hozását teszi lehetővé, melyek segítenek a megvalósíthatatlannak látszó, ám isteni sugallat diktálta feladatok elvégzésében, az alázatban kifejezésre jutó hivatástudat kibontakoztatásában.
Gondoljunk csak a Sixtus-kápolna freskóira! Micsoda emberfeletti erőfeszítések árán készítette azokat megállás nélkül, négy éven keresztül hanyatt fekve Michelangelo, megcsúfolva az emberi test teherbíró képességéről alkotott ismereteinket, tapasztalatainkat. Mert ez történik akkor – s ez minden ember kiváltsága lehet! –, amikor megengedjük, hogy az önnönvalónk lényegeként működő isteni sugallat segítse lélekbe borítani az anyagi világot. Ilyenkor nyilvánulnak meg azok a csodák is, melyekre racionális magyarázatot hiába keresünk.
Amióta egy színházi előadást láttam Budapesten, melyben a csupasz színpadtérre érkező Kálmán György hanyatt fekve mondta el monológját, fixa ideám lett, hogy egyszer majd ilyen helyzetben, fekve tekinthessek fel a Sixtusi-kápolna freskóira. Amikor évekkel ezelőtt – még nem dühöngött a tömegturizmus – végre először léphettem be a szentélybe, s a fal melletti kőpadon ülve bámultam megbabonázottan a még életében isteninek nevezett mester mennyezetfestményeit, egyszer csak a hátam mögé tekintve egy kb. fél méter széles párkányt fedeztem fel. Elmosolyodtam. Íme, ha akarom, a párkányon hanyatt fekve gyönyörködhetnék tovább a varázslatos falfestményekben!
S a Santa Maria Sopra Minerva templomba is a belső sugallatra hallgatva tértem be. Ott a Feltámadott Krisztus szobra várt rám. Megérintettem – ezt nem tehettem sem a Pietával, sem a Mózessel –, hiszen Michelangelo kezének nyomát őrizte a kő.
Visszatérve Firenzébe, azt is el szeretném mondani, hogy a Michelangelo négyalakos Pietájával való első találkozásom zsigereimbe mélyen bevésődő, életre szóló találkozás volt. Az is megadatott nekem akkor, hogy egy óra hosszat üljek a kőpadon, közvetlen közelében annak a szobornak, melynek a halott Krisztust tartó csuklyás aggastyánja, Vasari szerint is, nem más, mint életemnek nagy tanítómestere. Gondolatban ott és akkor újra bejártam ennek az egyedülálló művészóriásnak embert próbáló életútját, miközben időnként felálltam, hogy sebtében megérinthessem a keze nyomait viselő márványt.
Ma már tudom, a meghirdetett toscanai utazást nem szabad kihagynom. Számomra, aki a fizikai valóságból immár 450 éve kiszabadított ember- és művésztitán szellemi hagyatékán nevelődtem, elérkezett az újabb zarándoklat ideje.
(Az írás Kilátó mellékletünkben jelent meg.)
