2024. július 31., szerda

Napi vívódások

Nem tudjuk, hogy meddig tart ez a mostani Fekete Idő, és ez így sorsszerű. A Fekete Idő amúgy is a Vak Ember útja, a befelé vak emberé, kinek a szeme tele fölösleggel.

A fehér embernek az utóbbi évezredekben csak kivételes erőfeszítései voltak, életrendje nem. Egyetlen egyetemes ideáját, a kereszténységet sosem valósította meg, nem vette magára, nem tette életrendjévé. Ellenkezőleg: a Teremtőt önmagából-önmagától leválasztva – kiszakítva magát a Létből – különutas rendszert szerkesztett magának. Origóban az ember Hatalmával. E kisajátító gesztus „rossz lelkiismerete” (Hamvas) csak elhárító szellemet: ideológiákat teremtett. Ezzel együtt „nem önmagát kultiválta, hanem mást: kultúrát, ipart, bürokráciát, felépítményeket teremtett. Önmagán kívül. Ami persze mindig másra érvényes.” Ezzel a szellemi választással, negatív kép-zelettel megnyitotta – és egyúttal fölszabadította – magában a pusztító erőket. A végeredmény: a bestialitás kora. A következmények: az ember totális rabszolgasága, a test kizsigerelése, a lélek széttrancsírozása, a Mindenség fölzabálása. Az előre eltervezett népirtásokon, az ember lényének teljes körű pusztításán túl ma már a lélek- s gondolatformázás technikáit is számba veszik. Megvalósulóban a behelyettesíthető lény: a mű-ember, a nem-ember. Soha nem látott mélységű rabszolgaság korát éljük. Maroknyi hólyag földgömbnyi terrorját a többség szenvedi. Az idő rostája pedig egyre fájóbb. Végzetes feszülésben a Földgömbnyi Kis Gömböc. Ilyenkor a legveszélyesebb, János jelenéseit, Hénoch látomásait ígéri. Paradox módon ez a civilizációnak mondott állandósult rabszolgatartás még eme félelmünkkel, szorongásunkkal is a hatalmában tart. A fehér ember világméretű kalózkodása, globális bűnszervezeteinek totalitárius erőszaka immár mindannyiunkat elsorvaszt. Pedig „Minden reggel” felkel a nap, minden nap megválthatnánk önmagunkat – s mégsem. Bűvös furulyasíp vezet minket a pusztulatba.

Elmondták már sokan, miért éppen a nyüzsgő nyugati emberben csúcsosodott ki ez a magatartás, de olyan, kozmikus pusztítást megnyitó, korlátoltságról nincs történeti nyom, ahol az ember botor majommódra belekotort volna olyan alapegységekbe, mint az atom, a gén vagy az antianyag. Kinyitva ezzel az ember által visszazárhatatlan Pandora-szelencét. Tudván tudott, hogy minden tettünk önmagunkra visszahull, mégis az embert csak a tőle nagyobb erők teszik belátóvá. A ciklikus civilizációk nyomai jelzik, hogy akkor is csak ideig-óráig.

Ez a Teremtésről levált, különutas civilizáció, ez az Istentelen világ tűnik el a közeljövőben végérvényesen. Ez a Fekete Idő dolga és hozama.

Amit élünk, majdnem elbeszélhetetlen. Az erózió egyre jobban lehúz, már felkelni is nehéz. Kinézni az ablakon: elkeserítő. Meghallgatni a másikat: kibírhatatlan. Magunkban lenni, elviselhetetlen. Innen a tömeges bujkálás: a dübörgő csűrdöngölés, bensőt tépő mélynyomók, bedugott fül, elfedett szem, végtelen lótás-futás: csak nehogy észrevegyük, hol vagyunk. Menekül mindenki a szenvedéstől. Csak kábán leledzeni, elalélni az intravénásan adagolt kép-hang-betű mákonytól. Béna lelkek kóvályognak, mind lejjebb hullva. Hamvas ebben is látnoki volt: a lelkek „fogyásával” egy közös művi „pótlélek” eljövetelét vizionálta – hetven éve. Megszületett: napjaink világhálója ezt a szerepet tölti be. Igaz lenne, hogy civilizációváltáskor a lélek is tömegével hull alá? Úgy tűnik soha ilyen gyönge anyagból, lélekből, szellemből nem volt még emberi faj. Már-már alig illik rá az ember neve. Szemünk előtt képződik, amit a Várkonyi és Hamvas által is összegzett Hagyomány tanít: „az ősembernek hitt majomember, nem más, mint a pusztuló civilizációkról lehullt törmelék-lény.” A „fölgyorsult barbárság” lénye. E tengernyi torzság láttán betegednek a jobbak: vinnyog, szűköl, ordít a jóérzésű ember. Jobb lenne, ha kinevetné, de szatíra helyett csak ernyedt gúnyra futja. „Egyébként minden jel arra vall, hogy az Antikrisztus valószínűleg módfelett humortalan lény lesz...” – mondja Hamvas.

Hová lett az életerő? Hol a derű? Már a sírás is belénk fagyott. Fenékig kell üríteni a bürökpoharat?

Isten elbújt, hogy megleljük.

Kedves olvasó, ha idáig eljutottál, bocsáss meg e tengernyi keserűségért. Fújd ki magad, nézz föl az égre, nézz a szeretteidre... „Mert minden reggel az örökkévalóság kezdődik” (Pascal Quignard) és ez „összes létező rossz megélése” (Hamvas) mélyén az elkövetkező világ vajúdik.

Már most egy elkövetkező világra kell készülnünk. Miközben nyakig ülünk a maiban. És ez akkor is napiparancs, ha tudjuk, hogy a remény holnapja vagy a holnap reménytelensége ideológiákat, utópiákat szül. Éppen a belső épülés – a létezés – miatt kell teljesen figyelmen kívül hagyni a mai civilizáció elvárásait, szokásait, követelményeit. A teljes hazug kánont. Elengedni az oly csalogató kényelmi élettechnikai lehetőségeket, hiszen ezek még mind a rossz hatását, a torzat, a szétesettséget hordozzák. Ha kell, visszalépni, hogy megújuljunk. A mai mértékhez akár ezredéveket is. A romok eltakarításáról és a normalitás megágyazásáról kell gondoskodni.

Ami most jön, nem meseszerű képzelgés.

Ne féljünk a megújulástól. Milyen egyszerű! S milyen nehéz. Főleg a ma emberének, akinek szellemét apró gyermekkorától kezdve préselik, formázzák szűkös akaratok, elvárva hogy mit és miként lásson. Feje körül folyvást dübörög az agy-gyalu, adagolva az altatót és sulykolva az elvárásokat. Emberünk fáradt szamárként baktat a jobb holnap sárgarépája után, mígnem elfogy ereje és kitelik ideje. Mert ha az ember szellemét összezavarják, a jó szándék elbizonytalanodik, a valódi cselekvés elhal. Nézzünk körül: tonnányi bénaság ül a lelkeken, impotens kor a miénk.

Az épülés, a javulás, akárcsak a leépülés, a rontás, először mindig szellemi szinten történik. A téves és rossz gondolat a lélek torzulásával folytatódik és végül a testben, betegség formájában, anyagiasul. A téves gondolatból fakadó téves magatartás elpusztít. Az egyre gyengébb és pusztuló test okán a vele szorosan összefüggő lélek megóvásának szükségét lassan belátja az emberiség. De a szellem épüléséről alig tud, és ha mégis, mesterek híján nem tud vele mit kezdeni. Mit mondanak a Szent könyvek? Ami jó azt hagyni kell, ami rossz, azt kiigazítani. Mert így természetes. A világ sem más, mint egy gondoskodást kérő, nagy kert. A rosszat kiigazítani annyi, mint távol tartani, ami árt a Kertnek. Ha a testet bűn mérgezni, a lelket kétszeresen az. Hangosan kimondani: a léleknek és a szellemnek ártó dolgokat – mint minden más mérget – ki kell gyomlálni életünkből. A közösség szintjén is. Mert a tömeg mindig követő. Ezért a közéletből el kell eltávolítani. Konkrétan, a gyakorlatban. Nekünk pedig el kell felejteni az elvárásokat és magunkban megkeresni azt a mértéket, ami adott és ott lapul a hamu alatt. A téves gondolatot, az érzékeken át adagolt roncsoló képet, a siketítő hangot, a hamis beszédet stb. Mert rosszak. Józan ésszel mind tudjuk, mi a helyes, csak nem foglalkozunk vele. Akinek lelke és ízlése pallérozott még pontosabban tudja. Bízzuk rájuk, bízzunk bennük. Most a „mindent szabad”- dalkereskedők uszító siserehadára bíztuk magunkat. Rájuk bíztuk a Kertet. Meg is fizetjük az árát. Pedig a lelke mélyén mindenki tudta, hogy soha sehol nem volt „szabad mindent tenni”, mert az ártó és az bűn. De a tömeg mindig követő. A mértéktelenséget viszont mindig szabályozás követi. Ha nem emberi, akkor kozmikus. Ezért egy végletesen túlzó, elfajzott világban a közösség részéről immár sebészi beavatkozás szükséges. A rossznak határt szabni férfimunka, amit a követő magatartású tömeg csak idővel fog méltányolni. Addig meg had visítsanak a rossz szabadságának kikiáltói, hogy ez cenzúra stb., bánja a fene. A lélekmérgezésnek nem lehet szabadsága.

Mert van jó és van rossz.

Ezt az egyszerű igazságot iktatták ki és kifordult a világ önmagából. Ma a rossznak, a torznak, a csúfnak ugyanannyi joga van, mint a jónak. A minőségtelen szemléletben minden mindennel egyenlő! Az erőszak jegyében élő rossznak így lett lészen igazán szabadsága. Mert ahol a rossznak megágyaznak, ott a jó előbb-utóbb kiszorul. (Ma a rossznak van joga visszafogni, azaz cenzúrázni a jót.) Ahol a természetellenest dicsőítik, ott a természetest tapossák. Minden mindennel egyenrangú, tehát felcserélhető – el kell végre felejteni a kereskedőknek ezt a „vallását”.

Dobjuk le a kölöncöket. Elég a kényelemből, elég a tárgyakból.... a józan ész mentén lefaragni a szabadosság hozta túlzásokat. Először otthon, azután a tágabb közösségekben. A rossz nem más, mint téves mérték. A rossz elszabadulása a mértéktelenség maga. Épülni az fog, ki átérzi és felfogja, hogy minden katasztrófa ellenére élni kell, és ezt teszi – ha szabad ilyen leegyszerűsítve mondani – józan egyszerűséggel. Ehhez azt is be kell látni végre, hogy amit eddig tudni véltünk és hittünk, nem igaz; hogy amit eddig tanultunk (minden elemében) velejéig hazug és hamis. Ezért kellene folyamatosan kiigazítani a szellemünket torzító együgyű bugyutaságokat: az ember nem a majomtól származik; nem az első emberi faj vagyunk; nem ez az első technikai jellegű civilizáció; nem fejlődünk, hanem pár ezer éve szellemileg leépülőben vagyunk; nem az anyag határozza meg a szellemet, nem a demokrácia a fejlett társadalmi rend stb... vagyis nem egyszerű anyagi ősrobbanás, hanem a Teremtő titka a Kezdet; az emberi civilizációk hosszú sora létezik, pusztul és váltja egymást évmilliók óta; a szellem elsőbbségének foglalata a szakralitás; a szerves létrendnek megfelelő társadalmi felépítmény a királyság stb. Nyíltan beszélni. Elég a mellébeszélésből. Kilépni az anyag sötét butaságaiból és teret nyitni a szellemnek. Ne féljünk: a szíven mért igazság mindig nagyszerűbb, mint az agy vékonyka kérgének logikai letapogatósdija.

A látszattal ellentétben, most sem elsősorban az anyagiakért, hanem a lelkekért folyik a nagy csata. Egy biztos: nincs üres, csak valamivel telítődött lélek. A démonaival és bestialitással telített bizton elvész. Csak a személlyé emelkedett lélek képes létezni és a világot fenntartani.

Amit föntebb elmondtam, részben mégiscsak a vágy meséje.

Mert hiába igazsága és emelkedettsége, hiába látszólagos könnyedsége – az élet nem így működik. Az ember csak tőle nagyobb erőknek veti alá magát. A legnagyobb megtartó erőtől, Istentől, való kötelmét eltépte, ezzel a belátás képességét elveszítette. Egyetlen nagyobb erő maradt fölötte: a Természeté. A mindennemű kötelmektől, elszabadult őrjöngő emberiséget már csak kozmikus erők tudják helyrebillenteni.

Ne legyen így, térdepeljünk le belátásból, szabad akaratból, minden reggel...

*

A Hagyomány szerint: mindenkori feladat a világot feljebb emelni. Ennek tükrében lehet megérteni, hogy miért éppen a Hagyomány legjobbjai szabódtak a fordulóponton: szabad-e a Fekete Idő ellen tenni, és a tett ellenállásával a Pusztító Időt lassítani, azaz hosszabbítani? A legtöbb beavatott mégis megtette (Lao Ce, Zaratusztra, Pitagorasz...), mert az élet kötelez. Méltó viseletre kötelez. Igaz, hogy a Fekete Időnek ki kell telnie, de nekünk is ki kell telnünk. Így ítéltetett. Körülöttünk, bennünk most minden csupa kín, görcs, torzó, keserűség, fájdalom. A tehetetlenség növelte pusztító erő nő, dagad – világnak. Egyetlen sűrű fanyar tömb, mérhetetlen keserűség minden, mint a Teremtés előtti pillanat.

Ebből semmi sem marad meg, csupán a kiáradó, Mindeneket újraformáló Fény.

Magyarkanizsa, 2014.

Az írás Kilátó mellékletünkben jelent meg.