Alkonyodott, amikor Ida belépett a csikorgó vaskapun, amit csak úgy lehetett becsukni rendesen, ha előbb maga felé húzta, és megemelte egy kicsit. Végigment a keskeny betonjárdán, s a kanyarodónál már látta, hogy anyja a kiskonyha üveges ajtaján belül áll, és mereven bámul az udvarra.
Rámosolygott kintről, és intett neki, hisz nem érthette, mi is történik. Az öregasszony hátrahőkölt kicsit, szája kinyílt, mintha mondani akarna valamit, majd gyorsan kinyitotta az ajtót, és halkan kiszólt:
– Gyere, itt van megint! Nézd…!
Tiszta kék szemei révülten bámultak valamit az udvaron. Ida szorosan melléállt, átölelte, és megpróbált ugyanabba a pontba nézni, amelyen anyja tekintete megkövült. De csak a félig kiszáradt barackfát látta, s az ágak közt a szomszéd ház fehérre meszelt hátsó falának foltjait.
– Ki van itt, mama? – kérdezte óvatosan.
– Az a férfi, aki a múltkor is…– súgta az öregasszony. – Látod? Ott, ahol a betonjárda kanyarodik, csak fönt a levegőben! Ne mondd, hogy nem látod! Most eltűnt, ó, istenem… De hát láthattad, mikor jöttél befelé, a feje egy irányban volt a tieddel, azt hittem, nekimész!
– Semmit nem láttam, mama, ugyan…
– Mert nem néztél oda. Mindig ilyen voltál. Mész az utcán, akár gyalog, akár biciklivel, nem nézel se jobbra, se balra, csak előre.
Ida kacagni próbált:
– Igen, mint a ló… Gyere, egyél, paprikást hoztam…
– Majd…– legyintett az öregasszony. – Figyelj…, meséltem a múltkor…
– Igen, mama – mondta Ida csöndesen, és megfogta a karját. – Üljünk le, és meséld el újra!
– Egészen jól vagyok – nézett rá az öregasszony, most már sértődötten. – Azt hiszed, elment az eszem?!
De azért leült az asztalhoz.
– Nem hiszem, mama – mondta Ida határozottan. – Mesélj!
– Ugyanaz volt, aki a múlt héten. És ugyanott. A betonjárda szélénél, úgy másfél méter magasságban. Mondtam neked a múltkor is, éppen ott lehetett a kis körtefa lombja valamikor, tudod, az, amelyikbe belecsapott a villám… Emlékszel, mekkora körték voltak rajta? Hatalmas zöldek, még zöld volt mind a három…
– Emlékszem, mama – bólintott Ida, megadóan.
– Hogy sajnálta apád, hogy ki kellett vágnia… Na, szóval ott, a levegőben, egy férfifej lebegett. Sötét haja volt és kék szeme, gyönyörű szemei… Kinéztem az ajtón, és csak nézett rám, néhány percig.
– Azt mondtad, nem ijedtél meg egy picit sem – szólt közbe Ida. – És most?
– Most sem ijedtem meg… – nézett a szemébe az öregasszony. – Csak kinéztem, hogy lássam, borús-e az ég, lesz-e eső. Hát ahogy kilépek az ajtón, ott van. Megint néz rám, szépen, szelíden. Nem tudom, meddig állhattam az ajtóban, tíz percig biztos. Az meg ott lebegett a levegőben. De nem volt benne semmi ijesztő. Egy jóképű férfi feje, ennyi. Odamenni azért mégse mertem, de egy idő után gondoltam, ha bejövök, eltűnik-e vajon? De még akkor is ott volt, mikor jöttél. Érdekes, akkor sem ijedtem meg, mikor elmentél mellette. Eszembe se jutott, hogy bánthat téged. Miért is bántott volna? Olyan kedvesen nézett, mint egy angyal… Angyal volt az, mi más lehetett volna? Csak most már kezdek gondolkodni, hogy ugyan mit akart. Mit akar velem? Mintha valamit mondani akarna. Bár eszembe jutott volna, hogy megkérdezzem… De legközelebb… Ha még egyszer jön…
– Akkor megkérdezed? – szólt Ida, s anyja keze után nyúlt.
– Meg én – felelte az öregasszony, és sóhajtott, mint aki nehéz, elkerülhetetlen feladat elé néz.
– Kérdezd meg, mama! – szólt Ida, és tányért vett elő a régi, üveges konyhaszekrényből, meg kanalat, villát. Majd kenyeret szelt, kivette a bebugyolált lábast a szatyorból, az asztalra tette, levette a fedelét. Még gőzölgött az étel.
*
– Hogy vagy, mama? – kérdezte Ida két nap múlva, amikor megérkezett, és fürkészően anyja szemébe nézett. Fátyolosnak látta a tekintetét.
– Megvagyok – motyogta az öregasszony, s azon nyomban megpróbálta összeszedni magát. – Kicsit szédülök, biztos az időváltozás miatt… Esőt mondott holnapra a rádió. Nem, nem vagyok még éhes, tedd csak a lábast a sparhelt szélére, majd később. Nem érdekes… Hanem figyelj, az előbb…
Riadtan pillantott az ajtóra.
Idán furcsa borzongás futott végig.
– Megint itt volt? És… szóltál hozzá?
– Nem, nem ő… Valaki más…
– Te mama! Most már jobb lesz, ha orvoshoz viszlek.
– Persze, mert egy kicsit szédülök! – fortyant fel az öregasszony. – Mondom, hogy időváltozás jön, nincs semmi bajom! És meg sem hibbantam, vedd már tudomásul! Ezek csak valami… jelek.
– Miféle jelek? – nyitotta tágra a szemeit Ida.
– Ne vágj közbe, na… Hagyd már, hogy elmeséljem. De előre mondom: ez délután történt, öt óra felé, tehát világos nappal. Kiléptem az ajtón, hogy vizet vigyek a csirkéknek, hát a pumpás kút mellett ott állt egy kislány.
– Egy kislány?! Miféle kislány?
– Mondom, hogy ne vágj közbe! Igen, egy kislány. Hófehér télikabátban, a fején fehér bundás sapka. Egy gyönyörű kislány. Te, hiszen rád hasonlított! Egész idáig gondolkodtam, hogy miért tűnt olyan ismerősnek. Ilyen arcod volt kislánykorodban… Olyan komolyan nézett rám, hogy földbe gyökerezett a lábam hirtelen… Egy gyerek nem tud ilyen komolyan nézni, hidd el… A kezeit a télikabát alá dugta, mintha rejtegetett volna ott valamit. És csak nézett, nézett… Fázni kezdtem a félelemtől… És akkor eszembe villant, hogy mi ez, mi is történik, megijedek egy kislánytól?! Az is eszembe villant, hogy kérdezni kellene tőle valamit.
Ida nem állhatta meg, hogy közbe ne vágjon.
– És kérdeztél?
– Kérdeztem bizony. Azt kérdeztem, hogy: „Mit akarsz, kislányom?”. Erre egy pillanatig még komolyabban nézett rám, vagy már gonoszság is volt a szemében? Nem tudom… Egy ilyen angyali kislány mért nézne gonoszul…? Megmozdult a keze a kabát alatt, mintha valamit elő akarna húzni onnan, de a következő pillanatban eltűnt.
– Mama, gondolj már bele, ugyan… Hogy lenne igaz ez az egész? Hisz nyár van, mért járna egy kislány nyáron télikabátban?
– Ez csak egy jel – mondta az öregasszony határozottan. – Tudom én. Mint ahogyan a férfifej is.
– Telefonálj, bármikor, ha nem jól érzed magad – szólt Ida, és búcsúzott.
– Jól érzem magam – mondta az öregasszony. – Már nem is szédülök.
*
Hajnalban arra ébredt, hogy kopognak a kiskonyha ajtaján. Kinyitotta a szemét. Lélegezni próbált, felébredni egészen, hogy megállapítsa, álmodta-e vajon a kopogást. Erős nyomást érzett a mellkasán, mintha rátelepedett volna valaki. Nagy nehezen oldalra fordult, s egyszerre valami vakító fehérségbe ütközött a tekintete.
A kis angyal egyméternyire állt az ágytól. Karjait összefonta mellkasán, s fehér kabátja alatt mintha rejtegetett volna valamit a kezében.
Az öregasszony fölülni próbált, eljutni valahogy a telefonig, amely az ágy lábánál álló konyhaszekrény polcán feketéllett. Ám alighogy megmozdult, úgy érezte, valaki visszanyomja az ágyra, újra és újra. Sikoltva próbált volna lecsúszni az ágyról, arcizmai azonban begörcsöltek, s a hangtalan sikoly, hirtelen irányt változtatva, légcsövébe lövellt vissza, s teljesen elállította lélegzetét. Arca elkékült, kezeivel a levegőbe kapott, teste megfeszült, rángatózott néhányat, majd a rácsavarodott nyári takaró szorításában megnyugodott, elnyúlt, s nem mozdult többé.
A kis angyal, gyönyörű szemeiben a gonoszság színes szikrácskáival, mereven nézte.
(Az írás Kilátó mellékletünkben jelent meg.)
