Szubjektív olvasmánynapló. Úgy gondoltam, a 2015-ös Ünnepi Könyvhétre megjelentetett magyar prózairodalmi „termés” nehezen fogja majd az előző évi magyar regény- és novellairodalom teljesítményét, A kitömött barbár, a Máglya, a Megyek utánad, A harmadik híd, a Természetes fény, A mi kis köztársaságunk vagy az Átkelés Budapesten nyújtotta élményt felülmúlni, vagy legalább megegyező színvonalat és hatást létrehozni. Két vajdasági, pontosabban itteni kiadó megjelentette regénnyel és – menetrendszerű – csalódással kezdtem hát az „idei” magyar prózairodalom olvasását. Ennek feloldását versekben, a Mintha emberekből állna világában kerestem. (Ha írnék róla, virtuális „kalapemeléssel” kezdeném.) Majd a Fehérlófiai című, a bábjáték/verses mese/elbeszélés/szövegkönyv különös összetettségében létrejött „könyv” következett. Nagy élvezettel olvastam. Csak ezután vettem kézbe ismét egy regényt. Ez volt a Svéd. Ezt nem bántam meg.
A rejtély. A kívülálló elbeszélő egy meghatározó jelentőségű eseménysor és fordulat (Grönewald úr tudomást szerez előrehaladott, heves lefolyású rákbetegségéről és Bíró doktornőt Budapestről Svédországba kéreti) következtében kezd retrospektíve a múlt történéseinek feltárásába. A rejtélyes, lassan kibontott, titkokkal telített elbeszélésnek mindezekért bűnügyi történet jellege (is) van. A szereplők közül ketten, Grönewald úr és Bíró doktornő (egyiküknek sem szerepel a keresztneve a szövegben!) mindent, vagy majdnem mindent tudnak, ismerik az események (vagy bizonyos események) értési kulcsát. Az olvasó és Ervin, Grönewald úr (később kiderül, hogy örökbefogadott) fia számára azonban csak az elbeszélés folyamatában, a narratív rétegek „kicsomagolását” követően derül fény bizonyos magyarországi, illetve svéd családi kötelékek összefüggéseire, tulajdonképpen Ervin Grönewald kilétére.
A regény narratív struktúráját több elbeszélésszólam és beszédhang is formlja: Grönewald úrnak és feleségének, Teresának az élete, Özvegy Szigeti Béláné és Bíró doktornő története, Ervin kiléte, illetve valódi anyjának, Stiller Annának a (kór)története; ezekkel összefüggésben iratok és tárgyak is (orvosi kórisme a Lipótmezőről, Stiller Anna vallomása, illetve az asszonynak az ötvenes évek végén írt és az államvédelmi hatóságoknak címzett önfeljelentése, Ervin volt feleségének küldött levele, amelyet Grönewald úr lát el lábjegyzetekkel etc.) is narratívákat alkotnak. Tárgyaknak, Grönewald úr gyűjteménye darabjainak és bútorainak (pl. egy ormótlan ebédlőasztalnak) is megvan a maga külön élettörténete. S mindezek mögött ott húzódik Európa jól ismert 20. századi, társadalmi katasztrófák, személyes tragédiák szabdalta, súlyos történelme, amelyben az individuum szellemi integritása sem maradhatott sértetlen. Legkirivóbb példája ennek Ervin, akit teljes egészében megfosztott identitásától a közép-kelet-európai történelmi „konglomerátum”. A szöveg jelentésstruktúráját sajátos módon formálják a kötet képei (Szőcs Petra fotói), amelyek nem illusztrálják, hanem megjelenítik a tartalmakat, tehát jelentésadás szolgálatában állnak.
A „Svéd”-, vagyis a Grönewald-történet titkokat, áltörténetekkel elfedett tényeket tartalmaz, ami a jelenségek belső törvényszerűségeiből, a tények „makacsságá”-ból következően a valóság feltárásának, a nyomozás eljárásának narratív módszerét indukálja. Az aktív korában diplomáciai szolgálatot teljesítő Grönewald úr és felesége, gyermekük nem születvén, 1957-ben – nem egészen legális módon – örökbe fogadtak egy magyar (később kiderül, hogy zsidó) kisfiút, Ervint, aki előtt teljes egészében eltitkolták valódi származását és kilétét. Az igazság eltakarását szolgáló teremtett valóság azonban sohasem működik tökéletesen, ezért mind a szülők, mind Ervin élete vakvágányra jut. Ezt érzékelve dönt úgy felesége halálát követően Grönewald úr, hogy mégis utánajár és kinyomozza, kik voltak Ervin felmenői. Így jut el a 2000-es évek elején Budapestre, s kerül kapcsolatba – a lipótmezei elmegyógyintézet bezárását követően nemcsak munka, hanem szellemi értelemben vett kapaszkodók nélkül maradt – Bíró doktornővel, aki által hozzájut Ervin anyjának, Stiller Annának a kórtörténetét rejtő iratokhoz. E papírok révén azonban nemcsak egy szomorú véget ért politikai karrier története tárul fel előtte, hanem a 20. századi európai történelem (holokauszt-történetek, sztalinizmus, az 1956-os magyar forradalom, s az azt követő megtorlások) kiváltotta kisemberi tragédiák, személyes kataklizmák történetfolyama is. A felnyitott Pandora-szelence ugyanakkor saját létbeli és egzisztenciális helyzetének anomáliáira és kiúttalanságára is ráirányítja a figyelmet.
Vakvágányra futott életek. Grönewald úr 1957-ben a külügyminisztérium megbízásából járt többször is a kapfenbergi menekülttáborban, hogy felettesei számára adatokat gyűjtsön arról, mi történt az előző év októberében és az azt követő hetekben Magyarországon, milyen méretűek a megtorlások etc. A második útja alkalmával már megfogalmazódott bennük (főleg a feleségében) az a szándék, hogy a táborban árván maradtak közül „szereznek” gyermeket maguknak, amely eljárásban a „szerzés” fogalma a szó eredeti értelmében valósul meg, hiszen „kifizette a gyerek árát, pénzt adott annak, akihez tartozott, sokat, majd a svéd evangélikus egyház segítségével Stockholmba vitette” (13). Erkölcsi aggályaikat azzal a gondolattal helyezik hatályon kívülre, hogy „a teljes reménytelenségből váltották ki, és olyan élettel ajándékozták meg, amilyet születése pillanatában senki sem remélhetett neki” (uo.), mi több, úgy vélték „a történetben a bizalom és a kockázat is szerepet játszott [...], fogalmuk sem lehetett, kit fogadtak magukhoz, nem tudhatták, milyen jó vagy rossz tulajdonságokkal van felruházva” (uo.). Noha a gyermekhez fűződő viszonyukat elvileg sohasem tekintették „egy üzlet eredményének” (uo.), kapcsolatuknak az évek során több nagyon súlyos hiányossága mutatkozott. Az első már az elhatározásban jelen van, amikor Teresa a lelkére köti, hogy „fiú legyen, mert úgy érezte, egy lánnyal nem fog tudni bánni”, másrészt, hogy szőke, „mert úgy nem fog feltűnni a svédek között, továbbá ha lehet, erős és mindenképpen egészséges” (uo.). Vagyis Teresa attitűdje eleve kizárja a szülő feltétel nélküli ragaszkodását és a másság elfogadását. Gyermekeszménye a germán ideálképeknek felel meg (a sors fintora, de erre már csak a felesége halála után folytatott nyomozás révén jön rá Grönewald, hogy egy zsidó fiút fogadtak örökbe!). Másrészt érzelmi kódokat sem lehet sem venni, sem átplántálni valakibe. Mivel Grönewaldék hamar belefáradnak abba, hogy kvázi történeteket találjanak ki Ervin kisded koráról, a fiú számára élete első évei – az a korszak, amelynek emlékeit egy természetes családban az emlékezet, s ennek elbeszélése tartja fenn – „sötét lyuk”-ként tátonganak: „Teresa először megpróbált kitalálni olyan történeteket, amilyeneket minden anya szokott mesélni a gyerekének az első éveiről, hogy milyen volt őt szoptatnia, átölelnie, az ölében tartania, hogyan aludt el, hogyan tartotta a kezét, mik voltak az első értelmesnek hitt szavacskái, hogyan állt föl, hogyan tanult meg járni, és már-már elhitte, hogy mindez valóban megtörtént, már szinte várta, mit fog legközelebb hozzátenni meg nem élt életéhez, de egyszer csak elöntötte a fájdalom, nem tudta, miért éppen akkor. Minden szóból és Ervin minden kérdéséből keserűség és fájdalom ömlött rá, és akkor elhallgatott, lemondott az efféle történetek kieszeléséről, mert már ő sem tudta átélni őket” (47).
A fiú és a szülei közötti érzelmi kötődés hiányáról legteljesebb képet Ervin Karinhoz, az elvált feleségéhez írt levele fest. A levelet Grönewald úr jegyzeteivel együtt olvashatjuk, a volt feleség ugyanis – hogy ne érezhessen késztetést a válaszadásra – átadja azt az apósának. Grönewald úr kommentjei – nem túlzás azt mondani! – határozottan rosszindulatúak, ridegek és ellenségesek. Pl.: „Súlypont nélküli, gyenge személyiség. Megbízhatatlan. Bármi megtörténhet vele és annak az ellenkezője is. Ha cselekszik, nincs valódi célja, amely mellett kitart a nehézségek dacára is” (153). Az apa gondolkodása (kóros gyűjtőszenvedélye is ennek felel meg) egy „eltárgyiasodott” világ szellemi sivárságát tükrözi. Kirívó példája ennek az, amikor levelében Ervin egy ismert verset (esetében ez a himnusz volt) szavaló fiú nyilvános felsülésének történetére utal – nem konkrét, hanem elvont példa kapcsán, de Grönewald úr pontosan tudja, hogy saját magáról beszél. Maga a következőképp tolmácsolja a történetet: „Először mindenki azt hitte, a szünet a szavalathoz tartozik, csak mi tudtuk azonnal Teresával, hogy baj van. Halkan súgtam neki: »Emlékeink ura vagy a régi nagy idők óta.« Nem folytatom, borzasztó volt. Vigasztalásképpen megtapsolták. Ervin sírva jött le a színpadról, mi pedig Teresával elsüllyedtünk a szégyentől. Ervinnek még aznap este felszökött a láza, tüdőgyulladást kapott” (164). Vagyis a nevelőszülők – mégha valódiaknak is hazudják magukat! – magatartásából teljes mértékben hiányzik az empátia, a gyerek érzéseivel való együtt rezdülés. Másik jellemző példa, amikor a fiú azt hazudja, hogy kitüntetést kapott az iskolában a kiemelkedő tanulmányi eredményéért. Amikor azonban az apa bemegy az igazgatónőhöz, kiderül, hogy nem igaz. „Rettenetes volt. Összetörve jöttem el tőle” (166) – mondja, miközben csak a hazugságot és nem a gyerek megfelelni vágyását, a szeretetéért való küszködését ismeri fel a történetben.
A Svéd által felvetett legneuralgikusabb kérdés a valóság és a fikció, az igazság és a hazugság, a valódi és az ál, a gyűjtőszenvedély és rögeszmés tárgyimádat, illetve a felfokozott képzelőerő és az őrültség közötti képlékeny határmezsgyét érintik.
Teresa, miután örökbe fogadták Ervint, kijelenti, hogy „ennek a fiúnak ők a szülei, ők nevelik fel, itt, Svédországban, miután a teljes reménytelenségből váltották ki, ezt megismételte, a teljes reménytelenségből, és olyan élettel ajándékozzák meg, amilyet születése pillanatában senki sem remélhetett neki. Ezért joguk van eldönteni, mi a jó a gyereknek, és mi nem az, sőt nemcsak joguk van, de kötelességük is, hogy megkíméljék a fölösleges terhektől. Márpedig, ha megtudná az igazat, az fölösleges teher volna számára, semmi egyéb. Hirtelen összezavarodna, nem tudná, ki ő, hova tartozik, akár össze is roppanhatna” (46). Az anya azonban nem számol azzal, hogy az emlék nélküli múlt épp annyira elbizonytalanítja, identitásválságba sodorja a fiút, mint valódi kilétének megismerése.
Grönewald úr gyűjtőszenvedélye (külön, elsötétített, zárt szobában tartja gyűjteményét) az igazság eltakarásának, a valódi történetek helyetti hamisak felállításának célját szolgálja; mind Ervin, mind Teresa kóros állapotnak tartja és gyűlöli a tárgygyűjteményt. Grönewald urat ugyanakkor tudatossága elválasztja a valódi és visszafordíthatatlan őrültség állapotától. Épp a valóság, azaz tettei következményeinek felismerése vezeti arra, hogy – az asszony halálát követően – „felmondja a szövetséget”, amely „örökös menekülésbe kényszerítette őt, és vádak, sértések, félreértések végtelen sorát zúdította rájuk. A szabadságát pedig csak akkor állíthatja helyre, ha ellentmond Teresának, ha most, amikor már egyedül van, eléri a feltételek módosítását abban a döntésben, amely visszatekintve örökké zajló, most mégis eseménytelennek látszó életükre, az egyetlen valódi döntsük volt: hogy megvásárolják Ervint, és hazugságban nevelik fel, úgy, mintha Teresa szülte volna” (47).
Ervin leveléből úgy tűnik, ha nem is tudja biztosan, de sejt valamit az igazságból. Felmerült benne a gondolat, hogy örökbe fogadták, különösen, hogy egy gyerekkori összetűzés során ellenfele a képébe is vágta, miszerint „intézeti”. Később – felnőtt korában – pedig arra döbben rá, hogy nincsenek hatéves kora előtti történetei. Grönewald úr sajátos módon kommentálja a levélnek ezt a részletét; kizárt dolognak tartja, hogy Ervin magától is rájött volna a dolgokra, szokványos képzelődésnek minősíti. Ellentmond ugyanakkor ennek, hogy levelében a férfi hosszasan magyarázza volt feleségének, miért nem akart saját gyereket, s miért nem gondolt örökbefogadásra.
A történelem abszurditása és az egyén személyes integritása (épelméjűsége/őrültsége) képlékeny határainak kérdése tematizálódik Stiller Anna élettörténetében. Grönewald úrnak a véletlen szerencse (vagy a dolgok hálózatos összefüggése?) játssza a kezére budapesti nyomozása során Ervin története feloldásának kulcsát. Azon az egyetlen nyomon indul el, hogy a kisfiút annak idején nem az anyja, hanem a nagynénje, Stiller Ilona adta örökbe, vagyis az anya csakis a halála vagy más akadályoztatottsága miatt maradhatott kívül fia sorsa alakításán. A név ritkasága és hangzása alapján arra következtet, hogy Ervin anyja valószínűleg zsidó volt, s mint olyant legfeljebb három budapesti köztemetőben helyezhettek örök nyugalomra. A második próbálkozása jár sikerrel, itt ismeri meg az anya adatait és 1969-ben, a lipótmezei elmegyógyintézetben bekövetkezett halálának körülményeit. A temetőben Stiller Anna sírja után kutatva találkozik össze Szigeti Magdával, egy idős, művelt és svédországi kapcsolatokkal rendelkező hölggyel, akinek gyermekeit és szüleit deportálták a holokauszt idején. Özvegy Szigeti Béláné barátsága révén kerül aztán kapcsolatba Bíró doktornővel, aki az épp akkor bezárásra kerülő elmegyógyintézet munkatársa, s aki nemcsak kikeresi az archívumból Stiller Anna kórrajzát, s küldi el másolatát Grönewald úrnak, hanem maga is belemélyed annak olvasásába és tanulmányozásába.
Stiller Annát mint keményvonalas kommunistát tartotta meg az emlékezet. Szigeti Magda barátnői úgy emlékeznek rá, mint akitől „nem volt indokolatlan félni” (69). 1956-ban azonban tisztázatlan körülmények között eltűnt, majd miután előkerült, „összevissza beszélt. Ha lehet, ekkor még jobban féltek tőle” (uo.). A kórisme szerint „krónikus paranoid skizofréniá”-ban szenvedő asszony víziói egy Gépről szólnak, amelynek az egyén teljes egészében kiszolgáltatott, s amelynek hatására kénytelen cselekedni és különböző érdekek (pl. amerikai titkosszolgálat) szolgálatába állni. A dosszié többek között tartalmazza vallomását, amelyben magát mint a gép akaratának kiszolgáltatott amerikai kémet jelenti föl az államvédelmi hatóságnál.
Ez a történet mind Grönewaldék, mind Bíró doktornő számára sokkal többet jelent egy elmeháborodott asszony víziójánál: rámutat a történelem abszurditására, sokarcúságára, értelmezési lehetőségeinek képlékenységére, illetve a történetek, eseményszálak különös összefonódására. Grönewald úr és felesége a sors akaratából épp egy zsidó származású fiút fogadnak örökbe, holott családi értelemben súlyos titkot takargatnak. Teresa édesapja ugyanis a második világháborúban a nácik szolgálatában állt, és részt vett a zsidóvagyon rekvirálásában. Így került hozzájuk több „ismeretlen” eredetű tárgy, pl. az örök mementóként szolgáló, méreteinél fogva is valamiféle ormótlanságra, súlyos valóságra emlékeztető ebédlőasztal. Bíró doktornő édesapja, akit 1957-ben letartóztattak, bebörtönöztek, megvertek és „kicsinálták az idegeit”, „azt mondta volna Ervin anyjáról, hogy büdös komcsi, és azt is hozzágondolta volna, hogy büdös zsidó. Ennyi elég lett volna neki ahhoz, hogy semmit ne akarjon megérteni a történetéből” (90). A világot értékválságaiban értelmező, maga is az egzisztenciális és lelki „nihil” állapotában levő doktornő azonban másként olvassa a történetet, mert úgy gondolja, a „kórrajzok sokszor a személyesség, a politika, a pszichiátria találkozásait dokumentálják” (uo.), s épp ezért nagyon nehéz bizonyos tartalmakat „elfogadhatónak vagy elfogadhatatlannak”, „ezáltal betegnek vagy egészségesnek minősíteni egy embert” (91). Stiller Anna történetében nem ismerhető-e fel a mindenkori politikai „gépezet” működése, orvosai viselkedésében pedig a „politikai tudat és helyzet” (91) determináló ereje?
A „történet” mindenkor elfedheti a valóságot, viszont nem ment fel, és nem nyújt menedéket a lelkiismereti felelősség elől. Halála előtt Grönewald úr nemcsak azért kéreti Stockholmba Bíró doktornőt, mert rá szeretné bízni, hogy adja át Ervinnek (aki számára megtiltja a látogatást) a származását, kilétét és örökbefogadásának körülményeit feltáró dokumentumokat, amelyek ugyanakkor az életüket meghatározó hazugság (fiktív történetháló) leleplezését is szolgálja, hanem azért is, mert őt kéri meg, hogy törje össze a sötét szobában tárolt tárgygyűjteményt. „Miután egész életében azon fáradozott, hogy ne csupán az emlékezés kényszerét törölje el, hanem az emlékezés hiányát is elfedje az általa kieszelt történetekkel, vajon miért döntött úgy Grönewald úr, hogy a valóságos történeteket helyettesítő történeteket is el kell törölni? Miért határozott úgy, hogy eltörli velük a saját életét is elrejtő őrületének minden nyomát?” (34) – teszi fel a kérdést magában a doktornő, mielőtt hozzákezdene a tárgyak megsemmisítéséhez. A kérdésre adható válaszokat a regény elbeszélői szólama közvetítette többszintű „nyomozás” adhatja meg. Jellemző, hogy az apja által „gyenge személyiség”-nek és intellektuális képességeiben is korlátozottnak tekintett Ervin első útja is – Grönewald úr halálát követően – e szobába vezet azzal a céllal, hogy „maga mögött hagyja egész szerencsétlenségüket és igent mondjon magára” (150) – hogy megsemmisítse a gyűjteményt. Az apja azonban megelőzte és megfosztotta az önigazolás és -áltatás további lehetőségétől. Végül elutazik Budapestre, hogy találkozzon a doktornővel, s átvegye a dokumentumokat. Bíró doktornő azonban már tudja, hogy minden értelmetlen, mert az elbeszélés (azaz a fikció) működtette történelem nem nyújt lehetőséget a megértésre. „Ostoba képtelenség”-nek tartja az eljárást, mivel „az átélt tudások és tapasztalatok akár egyetlen nemzedéknyi idő alatt is a teljes érthetetlenségbe merülhetnek, és velük elhallgatnak azok is, akiknek az elmondott szavak az életüket jelentették” (197).
Olvasói konzekvenciák. Enigmái magával ragadóak. Kérdései elgondolkodtatóak, tartalmai nem hagynak hidegen bennünket. Minden benne van Schein Gábor művében, ami egy jó regény létrejöttéhez szükséges. Az is. Jól megírt, jó regény. Csak valahogy lelkesedni érte, s „szeretni” nem lehet a Svédet. De ez bizonyára hülyeség. Miért kellene szeretnünk egy regényt? Amelyet olvasunk vagy olvastunk. Ugyanakkor nem „kritikusi”, hanem olvasói hangom mondatja velem, s íratja ide velem a szöveg végére, hogy „de mégis”, valamiért szeretnünk is „kellene”.
Az írás Kilátó mellékletünkben jelent meg.
