„Kertész Imre új kötete szokatlan és a maga nemében páratlan vállalkozás: a 2001 és 2009 között írt naplófeljegyzések és szépirodalmi vázlatok, töredékek egy megíratlan, s talán meg sem írható regénynek a különös és fájó történetét idézik meg. Az eredeti regényterv (A szodomai magányos címmel) még az ötvenes években merült fel az íróban, s évtizedek múltával most újra megkísérti, más-más tartalmi, formai lehetőségekkel. Ahogy írójuk évtizedekkel korábban lejegyezte a maga számára, hogy mindig ››ugyanazt a regényt és életet‹‹ kell írni, e program most teljesedik ki leginkább és nyer radikális, gyakran önmagával szemben is kíméletlenül őszinte megfogalmazást. […] A végső kocsma egy olyan könyvterv, amely ha nem is készült el, de mégiscsak megvan. Leginkább talán egy kései Turner-képhez hasonlítható: ha körvonalai el is mosódnak, de mélyeiből feltűnik »valami rejtelmes derengés: s ez maga a létezés«” – olvashatjuk Kertész Imre legújabb, közel négyszáz oldalas művének, A végső kocsmának borítóján.
A fenti idézet egyszerre sokat elárul, de ugyanakkor nagyon keveset közöl a terjedelmes alkotásáról. A paradoxnak tűnő gondolatsor magyarázataként el kell mondanunk, hogy Kertész Imre elsősorban nem egy hagyományos értelemben vett prózakötetet/regényt/naplót tár az olvasó elé.
A konvencionalitás elvének hiánya már a cím(ek) tekintetében megmutatkozik. Az eredeti regényterv címét (A szodomai magányos) Kertész Imre A végső kocsmára módosítja, ám annak ellenére, hogy az ötvenes években felmerülő elképzelés nem valósult meg, mindkét megszövegezés summázza a 2014-ben megjelent kötet tematikáját. A szodomai magányos – azonfelül, hogy egy azonos című részfejezet épül be a legújabb kötetbe – A végső kocsma második és negyedik passzusának tárgykörét előlegezi meg, miközben az aktuális cím mint számadás, mint lezárás, mint egy utolsó leltár leginkább A végső kocsma első és harmadik fejezetére utal. Az utópisztikus és az elkészült mű függvénye eredményezi Kertész Imre új kötetének kulcsterminusát, mely nem más, mint a centrumnélküliség. E köré a gócpont köré épülnek A végső kocsma gondolatkörei: a sikertelenség–siker ellentétpár, a magányos lét és a családi élet csődje-boldogsága, a betegség és a túlzott önsajnálat, az önbizalom lényegbeli hiánya, a fokozott életuntság, a túlvilági életbe vetett hit megrendülése és a zsidóság tragédiája.
A végső kocsma szövevényes tematikai felépítése bonyolult szerkezeti konstrukciót eredményez. Az alkotás négy passzusra (Nyílt titkok [Feljegyzések], A végső kocsma [Első nekirugaszkodás], Trivialitások kertje [Feljegyzések], A végső kocsma [Második nekirugaszkodás]) tagolódik, a fejezetek azonban nem kapcsolódnak elválaszthatatlanul egymáshoz. Az első és a harmadik rész az énformájú perszonális elbeszélés egy sajátos változata, melyben az énelbeszélő a személyes élményeit, a feljegyzéseit, a közélet időszerű eseményeit kronológiai sorrendben interpretálja. Ezek a sokszor kritikus szemléletű, ironikus hangú, tanulságos kommentárokkal kiegészülő rövid esszék, eszmefuttatások teremtik meg A végső kocsma fő ívét/irányvonalát, s egyidejűleg tanúsítják a narrátor reményvesztettségen túlnőtt testi és szellemi pusztulását. Az erőteljes diszharmónia azonban nemcsak a kötet tárgykörét érinti, már az első néhány oldalt követőben szembetűnik, hogy a naplójegyzetek (esszék, eszmefuttatások) nem a tradicionális „dokumentálás” formai követelményeihez igazodnak: a hagyományosan napokra lebontott időintervallumok helyett a műben évszámokkal jelölt periódusok preventálják a kronológiai előrejutást. Az első passzus „cselekménye” a 2001-től 2003-ig terjedő időszakot öleli fel, míg az első fejezet folyatásaként értelmezhető harmadik részben a szerző 2003 és 2009 közötti történéseket/élményeket szövegezi meg.
A valóságosan megtörtént (élet)eseményekből kiragadott epizódokat a narrátor leggyakrabban időhatározó-szókkal (éjszaka, nappal, este, reggel, délelőtt, hajnal) vezeti be, melyek az állandó körforgás érzékeltetése mellett egyéb meghatározó funkciót is betöltenek. A napfelkelte előtti időszak és az éjszaka végét jelentő napszak, a hajnal keretként fogja össze a két többé-kevésbé önálló szerkezeti egységet. „Hajnal. A világ és az emberek kísértetszerűsége. […] 2001. március 30.”1 gondolattal indul az első rész, majd a harmadik fejezet zárósorait a következő időmeghatározás vezeti be: „2009. február 9. Hajnal, rongyos felhők takarják a szürke eget.”2 Ugyanakkor nemcsak a kötet „kezdő és záró gondolatát” definiálhatjuk keretként, az első és a harmadik fejezetet teljes egészében is értelmezhetjük egy átfogó, globális részként, melybe beépül a harmadik személyű, mindentudó narrátor által interpretált második és negyedik passzus. A történetben megjelenő történet által teljesedik ki a mű regényszerű mivolta.
A perszonális elbeszélésmód az említett két beépülő fejezetben már teljes mértékben háttérbe szorul, azonban a monologikus stílus, a laza szerkesztés és mondatfűzés csak fokozatosan kopik ki és vált át erkölcsi, vallásos, társadalmi továbbá filozófiai igazságokat megvilágító értekezésbe. A graduális megszerkesztettség a második fejezetet érinti leginkább. Az első rész tematikája ugyanis ötvöződik a második passzus mondanivalójával, de ugyanakkor a szerző új elemekkel is operál: szembetűnő a gyakran anonim karakterek egymás közötti dialógusa. Az erőteljes tematikai áthajlás, a lépcsőzetesség az alfejezetekre/alegységekre (Doktor Sonderberg, Avont de mourir, A helyzet fölmérése, A szodomai magányos) tagolódó negyedik részben már kevésbé érzékelhető. A történet a történetben program itt csúcsosodik ki. A mítoszparafrázis, a biblikus hagyomány XXI. századi viszonyok közé helyezése a narrátor primer eszköze. Az utolsó fejezetben Sonderberg, a regényíró perspektívájából követhetjük nyomon „az egyetlen igaz ember,” Lót történetének egyetemleges megközelítését. Ez, az aktualizált bibliai történet rendszerint összegzi a kötet mondandóját, a mű markáns lezárása azonban mégsem valósul meg. A narrátor a „…nem kötelessége-e részt venni ebben a szakadatlanul folyó munkában…”3 kérdéssel fejezi be/hagyja nyitva a negyedik passzust. A végső summázat a kiegészítő, ötödik rész (Exit) gondolatsorai között keresendő. Már az angol nyelvű alcím is egy ajtót, egy kaput, egy kivezető utat sejtet, mégis a megkérdőjelezhetetlen „kijáratra” leginkább a következő mondatok utalnak: „Jó ízlésű ember az én koromban már nem él. […] Élni a létezés szégyenével? Sőt: könyörögni a további életért? Minden sikerült, amire az életemben törekedtem, s e sikerek beteljesülése most megmutatja, hogy a saját elpusztításomra törekedtem. Mindig volt egy titkos életem, s mindig az volt az igazi.”4
A végső kocsma legelején megjelenő néhány soros köszönetnyilvánításban Kertész Imre saját műveinek koronájaként tekint legújabb alkotására. A „műveim koronája” szókapcsolat azonban nehezen értelmezhető, ha nem ismertjük a szerző munkásságát.
Kertész Imre elő alkotása, a közkincsnek minősülő Sorstalanság 1975-ben jelent meg. A több mint tizenhárom éven keresztül íródó, majd 2002-ben Nobel-díjjal jutalmazott – első magyar irodalmi Nobel-díj – regény a holokausztirodalom kiemelkedő darabja. Noha Magyarországon csak a rendszerváltást követően, a külföldi sikerek, valamint a Nobel-díj után nőtt meg a jelentősége, a számtalan kritika, a bőséges szakirodalom arról tanúskodik, hogy a regény a szerző legismertebb/legjelentősebb alkotása – nálunk, a Vajdaságban is. A „határtalan” hírnevet kovácsoló kalandregénnyel/önéletrajzi regénnyel/nevelődési regénnyel, a Sorstalansággal Kertész Imre a zsidó lét, a kegyelten életforma magyar „tudósítójává” vált. Mindezt a szerző A végső kocsmában is megfogalmazza: „Ha azt mondom: zsidó író vagyok (mert körülményeimre mégiscsak ez a tény nyomta és nyomja rá leginkább a bélyegét), akkor ezzel nem azt mondom, hogy én magam zsidó vagyok – mert ezt, kultúrámnál, meggyőződésemnél fogva, sajnos, nem mondhatom. De mondhatom, hogy egy anakronisztikus zsidó létforma, a »galut«, az asszimiláns zsidó létformájának írója vagyok; e létforma hordozója és ábrázolója, e létforma felszámolásának krónikása, e létforma szükségszerű megszüntetésének hírnöke.”5
A második világháború alatt végrehajtott, a német kormány által eltervezett és irányított népírás különböző aspektusokból történő „vizsgálatával” azonban Kertész Imre a Sorstalanságot követően sem hagyott fel. A múlt század második felétől a szerző alkotásainak repertoárja csaknem húsz újabb, hasonló tematikájú művel [A nyomkereső (1977), A kudarc (1988), Kaddis a meg nem született gyermekért (1990), Az angol lobogó (1991), Gályanapló (1992), 0A Holocaust mint kultúra (1993), Jegyzőkönyv (1993), Valaki más (1997), A gondolatnyi csend, amíg a kivégzőosztag újratölt (1998), A száműzött nyelv (2011), A stockholmi beszéd (2002), Kalauz (2003), Felszámolás (2003), K. dosszié (2006), Világpolgár és zarándok (2007), Európa nyomasztó öröksége (2008), A megfogalmazás kalandja (2009), Haldimann-levelek (2010) Mentés másként (2011)] bővült. A legújabb mű Exit című kiegészítő fejezetében megfogalmazott „igazi titkos életet” azonban csak A végső kocsma, a művek felett álló mű hozta felszínre, hasonlóképpen, ahogy a sokáig kimondatlan program, miszerint az embert bedarálja a világnak nevezett gépezet, s olyannyira megváltoztatja, hogy sem önmagát, sem az életét nem képes többé felismerni is itt teljesedik ki: Nincs többé rejtély, csak egyszerű anyagi-szellemi nyomorúság van, történelmi lemondás, csürhelét, politikai ellehetetlenülés. Mindez nem külső körülmények műve többé, hanem tény, az ország, a társadalom saját, önálló és független tevékenységének eredménye.”6
Az írás Kilátó mellékletünkben jelent meg.
