Megnéztem és elolvastam mindent, amit a világhálón találtam Sono Sion Kibo no kuni (Land of Hope) című 2012-ben készült filmjéről. Nemcsak azért, mert Ferber Katalin reflektál rá Az elárult Japán című könyvében, hanem mert a könyv arra is ráébresztett, hogy milyen felületes és sablonszerű tudásunk van a szigetországról. Ami a filmeket illeti, esetleg Akira Kurosawa kultuszfilmjét, A hét szamurájt (1954) és Alan Resnais Szerelmem, Hirosima (1959) című klasszikusát tudnánk példaként felhozni tudástárunkból, egyébként meg jó néhány sztereotípiát a szorgalmas és pontos japánokról. Az említett japán, illetve japán–francia koprodukcióban készült filmek, noha remekművek, mégiscsak amerikai–európai kulturális kódokon alapulnak, hiszen Akira Kurosawát is John Ford filmjei ihlették. A Kibo no kuni azonban belső perspektívából láttatja az eseményeket: egy állítólagos mintatársadalom önmaga előidézte csődjét, amely ugyanakkor világméretű katasztrófát is jelent. Jó, hogy ezeket a tartalmakat Az elárult Japán elbeszélője átélt léthelyzetből tudja interpretálni számunkra – enélkül talán meg sem értenénk teljesen.
Az „út Fukusimáig” (Ferber Katalin könyve alcímének) jelentése egyéni-egzisztenciális és globális társadalmi tartalmakat egyaránt mozgat és értelmez. Egyrészt saját, a mindenkori idegenség karakterisztikáin alapuló identitásának felépítését jelöli, másrészt azt mutatja be, hogy miképp (milyen úton) jut el a mindennemű komptenciáiban „mintaország”-nak tekintett Japán a technológiai–társadalmi–etikai csőd atomkatasztrófákat előidéző állapotába. Főcímében az „elárult” múlt idejű melléknévi igenévvel kifejezett jelző a „leleplezett” szinonimájaként funkcionál.
Ötödik Japánról szóló könyvét a gazdaságtörténész szerző, Ferber Katalin regényként határozza meg, s noha a műfaj igen képlékeny alakzat, regényként olvassuk mi is. Ezt egy markáns mozzanat hívja elő: az elbeszélt történet és az elbeszélő közötti határozott rálátási távlat, távolság. A később én-elbeszélésre váltó beszédmód a regény első harmadában (a visszatekintés megoldásával) két párhuzamos szólamot mozgat; kívülről láttatja, s harmadik személyben beszél mind magáról („a kislány”), mind férje („a kisfiú”) gyermekkoráról.
A regény kulcsszava a kirekesztés, amelynek nyílt és hangsúlyozott körbejárására, vizsgálatára és értelmezésére vállalkozik a szerző-elbeszélő mind magyarországi, mind Japánban töltött életét illetően (ez utóbbi 17 évet jelent), mind pedig a Japán (és a zárt típusú, hagyományos, közösségileg rögzített, íratlan normarendszeren, ezért parancsuralmi elvárásokon alapuló minden más) társadalom működésében. Van azonban e világ és katasztrófái értelmezésének egy nem ilyen pontosan megnevezett, de jól kivehetően kirajzolódó motívuma is: a hazugság és járulékos elemeinek szerepe a lét elviselhetetlenné válásában.
Mélyen visszatekintve a múltba – értelmezve saját és férje, Hirosi családjának történetét – fest képet az elbeszélő arról, hogyan lett Magyarországon sérült identitású felnőtté, s hogyan építhette fel önképét mégis egy idegen országban, emigránsként úgy, hogy eleve a megvetett és kirekesztett Idegenek (a külföldieket Japánban „nagyorrúak”-nak nevezik és elhatárolódnak tőlük) közé tartozott és tartozik ma is. Saját majdnem-létként megnyilatkozó gyermek- és ifjúkorának traumái az anya infantilizmusára, szülői alkalmatlanságára és alkoholizmusára vezethető vissza. „Okos, de veszélyesen. Átlagos akar lenni, de tudja, hogy nem az. A legfontosabbat azonban nem tudja: miként lehet szeretetet adni, s mások szeretetét elfogadni. Okosságával próbál mindenkit elbűvölni, ami sikerül is egy ideig. A magához édesgetett embereket azonban kínozni kezdi, s azok nagy része eliszkol. Mindenkit csapdába ejt, akivel valaha a sors összehozza. Erre az emberre csak Istennek volt szüksége. Egyetlen embernek sem kellett soha, a gondviselő pedig nem árulja el neki, valóban jól szolgálja-e. Válogatott, intelligensen megkomponált kínzásai valójában erőpróbák mindenki számára. Ez a teszt. A vizsga. A kislány anyja így ellenőrzi, valóban kell-e ő a másik embernek. Kevesen bírják ki, a többség elbukik a vizsgán. Újra igazolja a majdnem-anya sejtését, ő bizony nem kell senkinek. De itt van a majdnem-gyerek. Vele mindent kipróbálhat, neki ki kell állnia minden próbát, abból a majdnem-anya csak diadallal, győztesen kerül ki, hiszen a kislány nem tud hova menekülni.” (64).
A tökéletesnek hitt Japán kollektívumra és kasztokra épülő szervezettségével még a viszonylag patriarkálisabb felépítésű Kelet-Közép-Európából szemlélve is – nem túlzás! – az itteni középkori társadalmi viszonyokra emlékeztet, ahol a különböző osztályok közötti határvonal áthághatatlan, miközben az egyén csak a közösség részeként határozhatja meg önmagát: „Nem így nevezik Japánban, de nekem mégiscsak egy észrevehetetlen, de nagyon hatékonyan működő szegregáció képe bontakozott ki. Nevezhetjük ezt »önkéntes« elhatárolódásnak, de kevés érvvel lehetne cáfolni, hogy az egyes körök és közösségek elhatárolódása a japán közösségek mintáit reprodukálja. Ez ugyanis nagyon hatékonyan és sikeresen működik.
A környezetemben élő helybeliek éppúgy elhatárolódtak egymástól, mint tőlem, s »összetartozásuk« szinte mindig az idegenek jelenlétében lépett működésbe. A szegregáció nem más, mint önvédelem” (163).
Ebben a világban találkozik Hirosival, a tőle majdnem húsz évvel idősebb, született japán férfival, aki azonban belső érzékenységéből és intellektuális rálátása révén – szándékosan és eltökélten – kívül marad az ún. kirekesztők csoportjain, akiknek legfontosabb törekvése, hogy találjanak maguknál – hogy maguk is kirekesztők lehessenek a kirekesztettekkel szemben – gyengébbeket. Döbbenetes, hogy miképp épülhet ilyen elvekre a családról és a nevelésről szóló közgondolkodás, az iskolarendszer, a közösségi normarendszer, a felsőoktatás és a gazdaság.
„Sokféleképpen és sok helyen próbálkoztam később is, kollegiális alapon, de ez úgy tűnt, hogy nem működött sem a nagyhírű egyetem tanszékein, sem pedig azokon az egyetemeken, ahol később dolgoztam. [...] Évekig reménykedtem” – vallja a szerző. – „Sokszor kerültem emiatt szégyenletes helyzetbe. Otthon sohasem tűrtem volna ezt. Japánban muszáj volt. Nyíltan kinevettek, nem is egyszer. Többször faképnél hagytak. Ezekből a helyzetekből tanultam meg, hogy próbálkozásaimnak semmi értelme. Mindez egy olyan környezetben zajlott, ahol a függés szinte mindenki életét meghatározza. Először a szülőktől. Aztán a tanárok valamelyikétől. Aztán az ismeretségi körök idősebb, vagyis befolyásos tagjaitól. Ezen áthatolni egy kívülről jöttnek csak nyílt felajánlkozással, lojalitással, esetleg állandó szívességek megtételével lehet. Mindegyik helyzettel megismerkedtem, s egyikre sem vállalkoztam. Részben azért, mert nem volt mit felajánlanom. Emiatt is szégyenkeztem. Volt azonban ennek egy másik oka. Soha nem tudtam elviselni az alá- és fölérendeltségi viszonyokat. Inkább többet voltam egyedül. Így vállaltam a szakmai magányt, s annak kockázatát, hogy ez nem fog sohasem megváltozni.
Idegenségem azonban szövetségesekre lelt, legalább gondolatban. Természetesen, hogy legfontosabb szövetségesem Hirosi, s az ő két barátja voltak. Mindhárman saját autonómiájukat tartották a legfontosabbnak. Az elvárások, szabályok és normák nem igazán érdekelték őket. Ez az, ami barátságuk alapja volt. Ezért fogadtak be engem is maguk közé” (169).
A szegénység, a veszteség, a lecsúszottság mind olyan tényező, amit a japán társadalom hazugsággal takar el: „A japán csodával évtizedeken át foglalkozó kutatók kétségek nélkül elfogadták, hogy Japánban nincsenek vesztesei a páratlan mértékű gazdasági növekedésnek. A révület évtizedekig tartott. Japánnak súlyos, másfél évtizedig tartó válságsorozaton kellett átesnie ahhoz, hogy e révületet először a hitetlen csodálkozás, majd a realitással történő szembenézés váltsa fel. Az természetesen nem kétséges, milyen komoly szerepe volt a révület megteremtésében a gazdasági, pénzügyi és politikai elitnek a szigetországban, nem beszélve ennek páratlanul sikeres exportjáról. A kijózanodás azonban mindössze néhány éve indult meg, s érthető, hogy lassan ébred rá a társadalomtudomány képviselőinek fiatal generációja, micsoda társadalmi ára volt és van a mai Japán nemzetközi gazdasági sikereinek” (189).
Ferber Katalin gazdaságtörténész szerint a japán ipari és társadalmi katasztrófák (a közhiedelemmel ellentétben, több is volt Japánban) a gazdasági teljesítmények ún. csúcspontjain következtek be, ennek pedig az az egyik kiváltó oka, hogy a gazdasági fejlődés átgázol az egyén érdekein – a versenyben társadalmi státuszuk (pl. gyermekek, nők, öregek), vagy létállapotuk, pl. betegségük, szegénységük miatt lemaradók generációit téve tönkre: „Valahányszor veszélybe kerül a gazdasági növekedés célja, a »győztesek«, vagyis a kirekesztők kíméletlenül lecsaptak a vesztesekre és azokra, akik képtelenek elfogadni a növekedés árát: például a tömeges higanymérgezést, s annak súlyos következményeit. A »stabilitást« tehát a kirekesztők biztosítják, hiszen az áldozatokat veszteseknek tekintik. Ők a segítséget sem érdemlik meg. A vesztes a gyenge. A gyengeség korrigálandó. Ha erre valaki egyedül nem képes, az alkalmatlan a »küzdelem«, azaz a verseny folytatására” (190).
A gazdasági fejlődés – paradox módon – az „átlag és az átlag alatti teljesítmény” jutalmazására épül, „az átlag felettinek pedig legtöbbször be kell illeszkednie az átlagba” (uo.). Mindezt a társadalom „elsöprő többségének” munkába állításával, azaz az „alávetett rétegek” (a nők, a képzettség nélküliek, a saját jogon szociális ellátásban nem részesülők etc.) részmunkaidős foglalkoztatásával érik el: „[...] ők mind vesztesek, holott nélkülük aligha lett volna fenntartható a páratlan gazdasági növekedés a szigetországban. Hangjuk ritkán hallható, s többnyire láthatatlanok” (Uo.) .
A „vesztesek”, azaz a bajbajutottak cserbenhagyásának és kirekesztésének több megrázó példáját is bemutatja az elbeszélő. Legdöbbenetesebb talán a minamatai tömegmérgezés története. A halászattal foglalkozó, elnéptelenedés és elszegényedés fenyegette település lakóit ugyanis sok évig szisztematikusan mérgezte a Csisszió nevű vegyi üzem, amely a környék egyetlen és jövedelmező munkalehetősége volt. Az ötvenes évek végén azonban furcsa és vészjósló események történnek. Először a macskák „járnak furcsa táncot” és pusztulnak el, majd tömeges halpusztulás következik be, hogy végül az emberek körében is felüsse a fejét a furcsa betegség és megmagyarázhatatlannak tűnő elhalálozások sorozata. A gazdaság számára ugyanis a külföldinél lényegesen olcsóbb alapanyagokat gyártó, ezért nélkülözhetetlen gyár évtizedekig a folyókba, s onnan az óceánba engedi a szennyvizét, vagyis a higanyt. A megbetegedett és munkaképtelenné vált családokat azonban cserbenhagyja a higanymérgezés esetét eltitkoló hatóság, mert üzleti és hatalmi érdekei ezt kívánják. A Csissziót csak a kilencvenes évek végén sikerül végleg bezáratni. A kártérítési perek még most is folynak. Az európai gondolkodás számára érthetetlen és elfogadhatatlan a helyi hatalom és az ottani emberek reakciója a tömeges higanymérgezés eseteire. Miért kell kirekeszteni az áldozatokat? Miért kell szégyellnie egy anyának gyermeke súlyos betegségét, amit rajta kívülálló okok idéztek elő?
„Több ezer ember élete van veszélyben. Aki még bírja erővel, újra tüntetni megy a cég ellen. A Csisszió azonban a város egyetlen és legnagyobb üzeme. A tüntetőket, a betegeket, a dolgozni nem tudókat a város lakosságának (még) egészséges tagjai kiközösítik. Lustának, élősdinek nevezik őket, holott csak saját állásuk elvesztésétől félnek. Joggal” (203). (Nekem egy másik könyvben olvasott történet jutott eszembe. Darvasi László A könnymutatványosok legendájának [1999] pestisjárványt leíró fejezetei, ahol nagykötényes fickók lesik a budai utcákon közlekedőket, nem tűnik-e fel rajtuk a betegség valamely tünete. Ilyen körülmények között elég volt csak egy kis szédülés, rosszullét és a halandó máris az elővigyázatosságból „agyonvertek” között találhatta magát. Jó ég! Csakhogy ez Magyarországon a 16. században történt.)
A hatalom áthárítja a felelősséget az egyénre. Nem tiltja be a halászatot és a halak forgalmazását, csak kijelenti, hogy „nem ajánlatos Minamata környékén fogott halat enni” (Uo.). Ilyen módszerrel nem kell magyarázatot adnia, s a döntésképtelen egyén felelőssége, hogy fogyasztott-e mérgezett halat. Ferber Katalin szerint fél évszázaddal később ugyanez a forgatókönyv érvényesül Fukusimában is, ahol hármas katasztrófa történt: a földrengés és a szökőár mellett atomkatasztrófa; három erőműblokk teljesen leolvadt és felrobbant, radioaktivitással sújtva az egész országot, megmérgezve a Csendes-óceán élővilágát is – de ezt a japán kormány sohasem ismerte el.
A kirekesztés, a belőle következő hatalmi függőség és a hazugság „közmegegyezéses” társadalmi szerepe mellett az elbizakodottság is közrejátszott Fukusima tragédiájának kialakulásában: a veszélynek a „technológia mindent megold”-féle (végtelenül fölényes) meggyőződésen alapuló lebecsülése. Közben pedig takarékossági meggondolások miatt súlyos mulasztások történtek. Törésvonalakra és tűzhányók közelébe épülnek atomreaktorok, Fukusimában a szökőár tönkretette hűtőberendezéseket nem tudják a tartalékkal felváltani, mert egyszerűen nincsenek. Szűrőberendezések nincsenek. A reaktorok ellenőrzését – ismét takarékossági okokra hivatkozva – szakképzetlen munkásokra bízzák stb.
Ferber Katalin elemzése kiterjed nemcsak a minisztériumi szakképzett bürokrácia, a gazdasági érdekfüggőség felelősségének kérdésére, de a japán média csődjére is rávilágít: „Éppen a kaotikus viszonyok miatt, mely természetes következménye volt a pusztító földrengésnek és a szökőárnak, a média szerepe és fontossága a normális időszakhoz képest kiemelten fontossá vált. Ebben a helyzetben a média nemhogy segített volna a lakosságnak a lehető legkényesebb, vagyis a legfontosabb információk megszerzésében és azok azonnali közzétételével, hanem ennek ellenkezőjét tette. (Néhány kivétel volt, de a bátor »radikális« sajtómunkásokat éppen merészségük miatt órákon belül elbocsátotta a munkahelyük, ami vagy egy napilap, vagy egy tévécsatorna volt.) Egyikőjük másfél évvel később Németországban tartott előadássorozatot az atombaleseteket követő sugárveszélyről, s annak terjedéséről Fukusima határain túl. A berlini előadása, melyhez a helyet a református egyház egyik kerületi szervezete biztosította, újra megerősített bennünket, Hirosit és engem abban, hogy sugárzás nem pusztán az atomerőművek környékén volt a robbanások után” (234).
A betegsége miatt határhelyzetbe és válaszút elé került elbeszélő tehát úgy dönt, hogy nem tér vissza egyetemi munkahelyére Japánba, vállalja a második emigrációt férjével, a nyugalmazott és hetvennyolc éves Hirosival együtt. Rákos betegségének szigetországbeli kezelése és munkaadói viszonyulása sem igen értelmezhető és befogható európai ésszel. Egyrészt az ország igen nagy hírű klinikáján a beteg embert tárgyként, üzleti vállalkozásként kezelik (az orvosok döntenek arról, hogy a költségesebb kezelés helyett inkább az azonnali műtétet írják elő számára, ami persze örökre „megnyomorítaná” és beszédképtelenné tenné), másrészt az egyetemen, ahol dolgozik, nincs európai értelemben vett munkaszerződése és munkaviszonya, tehát teljesen kiszolgáltatott.
Az elárult Japánt Ferber Katalin már Berlinben írta. Ez Japán-élményének első regényszerű feldolgozása. Döbbenetes és magával ragadó. Dinamikus és olvasmányos regény még akkor is, ha egyértelművé válik számunkra közben, hogy inkább kitűnő elemzői, mintsem „vérbeli” elbeszélői készségekkel rendelkezik.
Az írás Kilátó mellékletünkben jelent meg.
