Ez a különleges mű, ahogy a címe mondja, tiszta filozófia, nincsenek benne aktuálpolitikai utalások, sem szociológiai látleletek; tárgyi konkrétumok a könyv több mint felét kitevő jegyzetanyagban találhatók, ami különálló esszék sorozata, mely kommentálja, főleg szerb vonatkozású művelődéstörténettel illusztrálja, kibontja a főszöveget. A munka rendkívül koherens, kompakt, magas absztrakciós szinten mozgó, dialektikus tanulmány, mely arra vetemedik, hogy filozófiai fogalmakkal és vaslogikájú érveléssel-vitatással megragadja a provincializmus próteuszi lényegét. Az eredeti címben – Filosofija palanke – szereplő főnév, a palanka olyan települést, községet jelöl, mely se nem falu, se nem város, isten háta mögötti község, porfészek, Mucsa, elmaradott hely. Ebben a műben azonban ez nem szociológiai, hanem filozófiai fogalom, mert a provincializmus szelleme a szerző szerint bolygó szellem, mely mindenütt meghonosodhat, akár Párizsban is vagy Budapesten, egy országban, mint most Magyarországon, vagy bármely kisebb-nagyobb régióban, ahol a bezárkózás és az elzárkózás lett úrrá, a fejlődésnek, a haladásnak, a változásnak való makacs ellenállás; ahol a maradiság, álságos folklorisztikus archaizálás és anakronisztikus mito-logika arat diadalt, és kulturális, politikai, össztársadalmi regresszió jellemzi az állapotokat.
Azért beszél a vidék „szelleméről” a szerző, mert a bezárkózás, a világtól és az igazság nyitottságától való elzárkózás soha és sehol sem valósítható meg hiánytalanul, hanem ennek a mentalitásnak a törekvése, a vágyálma marad, egy utópia arról, hogy minden maradjon a régiben, „eredendő”, tősgyökeres, „organikusnak” hitt állapotában, a nagyvilági „káosztól” – ami a provincializmus rémképe -- elhatárolódva, „tisztán”, „romlatlanul”. Ez az iparkodás gyakran nacionalizmussal vagy etnicizmussal, rasszizmussal sőt végső esetben fasizmussal társul, és a „nemzeti értékek”, az idealizált és előszeretettel folklorizált „nép” (mondjuk: a magyarság), sőt a fajta, a faj fokozott védelmére, a mi legsajátabb (mondjuk: keresztény) hagyományaink, népi és nemzeti tradíciónk, szokásaink, mitizált (sosemvolt) történelmünk, a „régi jó” kulturális formák megőrzésére szólít fel, és könnyen az erőszak szellemévé fajul, totalitarizmusra törve.
A vidék szellemének ideálja tulajdonképpen a rég elhamvadt törzsi egység, ellensége pedig a nyitottság és a sokféleség. A provinciális ember úgy érzi, hogy hűséggel tartozik ennek a szellemnek, mely a priori, „ősi” igazságokkal szolgál neki, ő pedig ezeket az adott igazságokat leszögezi és szolgálja, akár tűzzel-vassal. Az igazságot a „palankában” (ami Konstantinovićnál metafora, nem egy hely) nem fölfedezik, nem kutatják, hanem védik és szolgálják. Fölösleges feltenni az igazság kérdését, hiszen a kérdésesség eleve száműzetik ebből a szellemből, mely antifilozófiai, és adottba való konformista belehasalás, a mediokritás imádata is jellemzi. A palanka embere az igazság „hivatalnoka és küldötte”. Nem is kíván alkotó szubjektum, a saját fejével gondolkodó individuum lenni, hanem a közösségi akaratnak óhajt eleget tenni, s ebben egészen az infantilizmusig elmegy; elfogadja ezt a kollektivisztikus szellemet felettes énjének, s meghajol akaratának. Mindenekelőtt rendíthetetlen biztonságot akar, magáévá teszi, sőt bálványozza a vidéki stílust, mely kötelező érvényű a provinciában s az elhajlásokat büntetéssel sújtja; elsajátítja az érvényben lévő szokásokat, manírokat, rítusokat, beszéd- és gondolkodásmódot, azaz a közösség hű tagjává stilizálja magát, akinek mindaz, ami „hazai”, ami a „miénk” eleve plusz értékkel és élvezetességgel rendelkezik, s mindenki, aki „a mi kutyánk kölyke” eleve többet ér, mint az idegen, a nagyvilág polivalenciája, többszólamúsága pedig romlás, „elfajzottság”, dekadencia. A mitizált múlt értékesebb, mint a jelen s a jövő, mert a múltban még megvolt a törzsi egység, mely a vidék szellemének mindenkori eszménye, amelybe ártatlanságot, tisztaságot, nemes egyszerűséget lát bele, s ezt a „tisztes szegénységet” ünnepli a nagyvilág bonyolultságával, „szabadosságával” („liberalizmusával”, mondják ma Magyarországon) szemben.
A vidék szelleme normatív, fegyelmezni akarja azokat, akik másmilyenek, mert gyűlöli a másságot, és diszciplináló módszerei a kigúnyolástól, kirekesztéstől, megszégyenítéstől az elítéléséig, elűzésig, gyilkolásig terjednek. A provincializmus egyetértést, beilleszkedést, betagozódást követel. Konstantinović „pamfletizmusnak” nevezi azt a szellemet, mely nevetség tárgyává tesz mindent, ami nem olyan, mint amilyennek mi megszoktuk, mint amit a mi (népi) hagyományaink megkövetelnek; a cinikus megvetés az idegenszerű („idegenszívű”, mondják nálunk) iránt, a sértegetésig menő irónia, a kipécézés ennek a stílusnak a tartozéka.
Akik ebben a szellemben élnek, gyakorta áldozatnak tekintik magukat, sorsukat, magára hagyatottságukat pedig más népek miatt bekövetkezett balsorsnak. Átgázolt rajtuk a törtélelem, lemaradtak, mire válaszul az elmaradottságot erényüknek tüntetik fel, és fetisizálják a status quót. Ez a mentalitás szentimentalizmust, patetikus, teátrális, hamisan lirizáló, historizáló diskurzusokat teremt. A nyelv itt nem a megismerés funkciója, hanem társadalmi funkció, mely az „összetartozást” hirdeti, az ezt kifejező szimbólumok kertjét gondozza, és mitologizálja annak virágait, idealizálja az elképzelt (már régóta agonizáló) népi, nemzeti (voltaképpen törzsi) homogenitást. Miközben az az ősiség, az a törzs, amit ünnepel, nem létezik, hanem csak egy metafizikus, misztikus „semmi törzse”, a vidék szelleme a „valóságra” hivatkozik, empirikusnak mutatja magát és realistának, a „józanész” birtokosának, aki nem hagyja, hogy „a külföld” átverje, annál erőszakosabban akar megmaradni magyarnak vagy szerbnek vagy horvátnak, meg akarja védeni szellemi kiskorúságra kényszerített, az önálló gondolkodás feladatától felszabadított alattvalóit a kor kihívásaitól, és önmaguktól is. Nem szükséges szubjektummá válni. Az Én itt a család, a nemzet tagja, kötelezően szeretnie kell az övéit, a hazáját, a népét, és nem kerülhet „idegen befolyás” alá.
A vidék nem szereti az ismeretlent, ezzel szemben a megszokottat bálványozza. „A hűséges fiú szelleme ez”, írja Konstantinović, „azé, aki az örökölt szabályok szerint bonyolítja le az életét”, rutinosan, úgy, mint a többiek, úgy, mint az ősök. A vidék zsarnokian őrködik e tradicionalizmus (pl. a „nemzeti értékek” védelme) felett, rajta tartja a szemét a kultúrán, mindenüvé beférkőzik és igyekszik lehetetlenné tenni azokat, akik mást, valami újat szorgalmaznak. Úgy képzeli, hogy ami időtálló, ami maradandó, ami örök, az az övé, azzal ő kollektíve rendelkezik. A „szeretet programjának” ellentmondva gyűlöli, cenzúrával sújtja, elítéli azt, ami szubjektív, egyéni, ami kilóg a sorból – mindez irracionális számára, ellenben ő az, aki racionálisan, realistán gondolkozik, akinek van valóságérzéke és gazdag tapasztalatokkal, „kulturális örökséggel” és a „nemzeti erőforrással” rendelkezik. „A vidék filozófiája normatív, személyfeletti és személytelen, ennélfogva mindenütt keresik és megteremtik ezt a normativitást, mindenre alkalmazzák a normát, minden dolgot bezárnak a normativitás szilárd formáiba, még a vallást is.” Isten is csak egy norma e szellemben, egy morális kategória, mely igazolja ezt a normativitást és ezt a fegyelmező morált.
Ennek az uniformizálásra törekvő szellemnek a kebelén az egyén statikus, nem kommunikatív, nem alkotó, nem gondolkodó, ellenben autoriter, az a dolga, hogy kezeskedjen az adott igazságokért és rendet tartson, bosszút esküdjön és őrizze az identitását, mely az övé és a törzsé (nemzeté) egyúttal. Ez a szellem banalitásba fulladt, hiszen a szokványosat, a tipikusat, az általánosságokat tekinti igaznak; ennek másik oldala a szenzacionalizmus. Míg az előbbi közömbösséghez, letargiához, lustasághoz vezet, az utóbbi pátoszhoz és teatralitáshoz. A vidék szelleme illuzionisztikus és látszatpolitikát űz, amivel önigazolást művel, és az átverést gyakorolja: át akarja verni a vele rosszul bánó történelmet és magát a létezést is. Mivel úgy érzi, hogy becsapta őt a történelem, a provinciális látszatpolitikus munkaelve a ravaszság, a kijátszás. „Nem becsapottnak lenni itt továbbra is az alapvető imperatívusz”, írja Konstantinović, „ami a gyakorlatban annyit tesz, mint becsapni, mert a gyakorlatot ennek az imperatívusznak a tudata szüntelen lehetséges átverésként érzékeli.” A politikus itt végtelenül utilitarista, aki ráérez arra, hogy a törzsi felettes-énre kell rájátszania, amiben megpillantja saját Énjének, érvényesülésének az esélyét, és elszerepeli, hogy a törzs csakis rajta keresztül szólal meg. A vidék szelleme kedveli a diktatúrát és elnyomásra vágyik, nem szabadságra.
Hozzáfűzném, hogy a provinciális közösség nem barátja a természetnek sem, nincsen ökológiai tudata, a saját fészkébe piszkít, kegyetlen az állatokkal és a növényekkel, ahogy Konstantinovi
írja, „a vidék végighúzza a racionalizmus kését a természet végtelen húsán”. A jugoszláv szocializmus idilljei hazugok voltak. Konstantinović implicite leleplezte a természet ölén, archaikusan tiszta állapotban, „testvériség-egységben” élő jugoszláv népek fennen hirdetett kollektivisztikus harmóniáját, a tiszta forrásokban bővelkedő „terra verginét”, amivel a titoizmus „harmadik világa” hivalkodott a Kelet és Nyugat között, a délszláv és nemcsak a délszláv népek egyfajta zavartalan, prenacionális, „törzsközösségét”, „naiv művészetét” hirdetve, miközben a hatalom letörte a ’68-as lázadást és a politikai liberalizmust, cenzúrázta a művészetet és a hetvenes évek közepére betiltotta a marxista „Praxis” csoportosulást, mely a jugoszláv rendszert is bírálta, és rámutatott a jugoszláv oligarchiára.
A Filosofija palanke 1969-ben jelent meg Belgrádban, és azóta legalább nyolc kiadást ért meg Jugoszláviában, majd Szerbiában. A sokszínű és lendületes jugoszláv modernizmus kultikus könyvévé vált, aztán a kilencvenes években újra felfedezték, mint ami megjósolta az erőszak és a kegyetlenség, a barbarizmus kirobbanását a legutóbbi balkáni háborúkban. Radomir Konstantinović a liberális szemléletű és baloldali „Másik Szerbia” egyik hangadója volt, aki az ostromlott Szarajevóban is népszerűségnek örvendett -- amíg bele nem fáradt a hiábavaló ellenállásba és belső száműzetésében teljesen el nem hallgatott. A vidék filozófiáját azóta is emlegetik és támadják Szerbiában, legutóbb „az önmegtagadás szelleme” miatt kárhoztatta egy neves professzor, s ezen azt értette, hogy a mű nem veszi tekintetbe a „szerb álláspontot”, azaz a szerb identitás elismeréséért síkra szálló küzdelmeket. A jugoszláv kultúrpolitika transznacionális modelljének nacionalista, sőt etnicista átkódolása ez, melyben reneszánszát éli az a provincializmus, mely ellen Konstantinović, tüzes baloldaliként, Hegel, Marx, Heidegger és az egzisztencialisták követőjeként egész életében szót emelt.
Radomir Konstantinović (1928—2011) életműve jelentős, e főműve mellett egy nyolckötetes sorozatban elemezte a huszadik századi szerb költészetet, melyben konkrétan lefülelte a provinciális észjárást és lelkületet, ezenkívül egzisztencialista regényeket és esszéket is írt. Külföldön nem ismerik, hiszen főműve teljes egészében csak magyarra van lefordítva, németül (ahol meghagyták a „palanka” kifejezést) csak részletei találhatók meg. Magam fordítottam le tizenöt évvel ezelőtt, ma már nem lehet kapni. Fordításomnak én voltam a szerkesztője is – ma már felszabadultabb műfordítói és avatottabb filozófiai munkát végeznék, hiszen ez a könyv, nem a szigorú stílusát, hanem lelkületét tekintve egészen sajátos filozófiai poézis, a provincializmus legmélyebb megragadása, melynek nincs párja sehol, sem az irodalomban, sem a filozófiában. Ma Magyarországon különleges jelentősége van, hiszen a vidékiesség szelleme, „a vidék filozófiája” az utóbbi évtizedben nálunk diadalútját járja. A könyv kezdőmondatai mifelénk is szállóigévé lehetnének, nem csak az elmaradott országgá változott Szerbiában: „Tapasztalatvilágunk provinciális. Néha veszélyes (és büntetéssel jár) a provinciális gőg fülébe súgni ezt, előfordul azonban, hogy a sors szavát halljuk ki belőle: a vidék a mi balsorsunk és könyörtelen végzetünk.” Radomir Konstantinović kritikai elméje ezzel a fatalizmussal szállt szembe, s amiként a főszöveg utolsó mondatában írja, „ez a munka befejezhetetlen, s ezért maradandó kötelesség és kiapadhatatlan ihletforrás” – a baloldali szellem kritikai potenciálja erőt meríthetne belőle és olyan szempontokat, melyek a mai Magyarországon fölöttébb aktuálisak.
Az eredeti mű: Filosofija palanke, Treći program, Beograd, 1969.
(Az írás Kilátó mellékletünkben jelent meg.)
