– Mesélje csak el részletesen, mit csinált azóta, hogy eltávozott Csantavérről! – ripakodott rá kíméletlenül a tárgyaláson Schweinitzer rendőrtanácsos, mintha erre a kérdésre oly egyszerű volna válaszolni, mintha erre a kérdésre egyáltalán válaszolni lehetne…
– Mit csinált azóta, hogy eltávozott Csantavérről?
Igazából el sem távozott sohasem: az egyik Matuska Szilveszter egészen a robbantás pillanatáig ki sem mozdult a Csík-ér partján lomhán elheverő szülőfalujából, a lapályból, abból a nagy-nagy mozdulatlanságból és nyugalomból, ahol a szerb csapatok bevonulásáig és mindegyre szaporodó garázdálkodásáig szinte említésre méltó esemény nem történt, ha csak a nagy vásárokat nem tekintjük annak, amikor nemcsak a Vásártér és környéke népesült be mindenféle emberekkel meg jószágokkal és kezdett el mozogni-hullámozni, hanem valami módon az egész falu, aztán elmúlt a vásár és hosszú időre mozdulatlanság telepedett megint Csantavérre. Ebbe a mozdulatlanságba és eseménytelenségbe illeszkedett bele az ő tanítói kinevezése. Úristen, mikor is pontosan?, hogyan is történt?, odabenn elindul benne megint a hóesés, a Dér Irénnel való házassága és egyetlen Gabikájuk születése is, mindezek a számára akkor minden bizonnyal éles fénnyel megvilágított események voltak, mostanra azonban nagyon árnyékba kerültek, egészen elha1ványu1tak, mint olcsó levélpapíron a kifakulásra ítélt közönséges tinta, s nem mint az ő soha nem halványuló aranytintája, amely megőrzi majd arra érdemes gondolatait a késői utódoknak; akár ezek az aranytintával írt sorok, ragyognak elő a múlt fakó szürkéjéből az aranyfényű történetek és a kedves alakok, amelyek pillanatokra megörvendeztetik összevissza kalimpáló nyugtalan szívét, aztán menthetetlenül belevesznek ismét a mindent elborító hályogba, a bensejében minduntalan eleredő hóesésbe.
A másik Matuska Szilveszter meg, a Leóval örökösen harcban álló, csak menne, egyre menne, nem úgy, mint egykori csantavéri házuk eresze alól a fecskék, délre, hanem fel északra, Budapestre, Mezőtúrra, Bécsbe, Nagytéténybe, Jüterborgba, Tradingenbe, Wienerneustadtba, Ansbachba, Torbágyra, akárhova, csak el Csantavérről! S már készülődik is, már simulnak is bele gondosan vasalt nadrágjai és porceláningei, nyakkendői kedvenc kofferjébe, s már indul is, már száguld is vele a vonat, s egyszerre minden emléket, minden történetet, minden kedves alakot, minden egymásba kapaszkodó gondolatot kiver fejéből ez a kibírhatatlanságig erősödő zakatolás; de jó is volna megállítani ezt a száguldást, lecsillapítani a zakatolást, mert akkor szép lassan visszaszivárognának ismét a régi emlékek és történetek…
– Mit csinált azóta, hogy eltávozott Csantavérről?!
A szekrény aljából előkerül a koffer, de ez valahogy most mintha nem az az elnyűhetetlen kedvenc útitársa volna, amelybe belefért a világ összes öltönye, porceláninge és csíkos nyakkendője, s amely oly hűségesen elkísérte Európa minden tájékára, ez a vízálló papírból készült, nyolc sarkán vaspántot viselő régi jószág barna, egészen biztos, hogy barna színű, barna gerezdes, drága jó édesanyja pedig egyre csak tömi bele a mindenféle holmit és elemózsiát, nehogy bármiben is szükséget láss, édes fiam! Talán a szeme sarkába szúrós gördüléssel odagördülő könnycsepptől nem látja édesanyja arcát, s hiába töröli ki a könnycseppet öklével, hiába szárítja fel még a helyét is gondosan zsebkendőjével, nem tudja felidézni a kedves és fiatal arcvonásokat, s már a későbbieket sem, amikor azon a Madonna-arcon a múló idő és a jórészt általa okozott mérhetetlen fájdalom következtében megjelentek a ráncok, a dudorok és a horpadások, de lehet bármilyen messze is az a gerezdes barna papírkoffer, a fölötte hajlongó kedves nőalak nem lehet más, ezt a legnagyobb bizonyossággal tudja, mint az ő drága édesanyja, a földkerekség legszebb asszonya.
Küldőn és marasztalón már integet is utána a kapuból, s ő tettetett magabiztossággal lépked a néptelen csantavéri utcán, mint aki valamilyen határozott cél felé tart, pedig a legszívesebben visszafordulna; már a Nagyutcán jár, a hajnali félhomályból kibontakoznak az útmenti fák csupasz ágai, oldalról kutyaugatást, mind gyakoribb kakaskukorékolást meg malacvisítást hoz felé a csípős szél, amelytől egykettőre kipirul az arca: minden bizonnyal későősz lehet.
Megszaporázza a lépteit, hiszen jó messzire van innen a nagyfényi állomás, i1yen iramban is legalább két óra, a vonat pedig nem vár, ha lemarad a reggeli gőzösről, várakozhat késő délutánig. Nem először történik meg vele, hogy nincs, aki szekéren átvigye Nagyfényre, s gyalog kell megtennie a több mint nyolc kilométeres utat. Karját alaposan elhúzza a kitömött papírkoffer, hiába váltogatja mind szaporábban, félúton sem jár, s máris egészen kimelegedett, mind jobban elhatalmasodik rajta az érzés, hogy megtesz ő majd egyszer gyalogszerrel sokkal, sokkal nagyobb távolságokat is.
A nagyfényi állomáson már benn a szerelvény, mintha csak őrá várna, az elején ott fújtat, ott dübörög a mozdony, szurokfeketén és hatalmasan, mint valami mesebeli szörnyeteg, elnézné, elhallgatná a fújtatását napestig, de a masiniszta hatalmasat sípol, fel kell szállni, utazni kell Kalocsára…
Vagy tán ez már nem is az a nagyfényi mozdony, hanem a szabadkai, amely majd jóval később a szerbiai frontra viszi, aztán be Erdély égig érő hegyei közé, vagy már Mezőtúrra, Budapestre meg Bécsbe, Istenem, csak ne az az átkozott biatorbágyi mozdony legyen, amely a haldoklókkal együtt ott hörög a viadukt alatti rettentő mélységben, Istenem, már megint ezek a kibírhatatlan zakatolások és dübörgések, ezek a csörömpölések és fémes sikongások odakinn és idebenn, ez a dobhártyarepesztő sípolás: Leó járatja már vele megint a bolondját, egészen biztos, hogy Leó…
A kalocsai vasútállomáson már várják a társai: az a lányos arcú, rövidnadrágosan is nagyon elegáns fiú nyilván a szabadkai Szalai Pista, a folyton vigyorgó égimeszelő meg a topolyai Egri Gabi vagy Egri Sanyi, Istenem, már erre sem emlékszik pontosan… Ám azt még hibátlanul látja, amint indiánüvöltéssel belekarolnak, röhögve a hátát csapkodják, kitépik kezéből féltve őrzött papírkofferjét, sántikálva előreszaladnak vele, alig tud a nyomukban maradni. Kacag ő is teli torokkal, örülnek egymásnak, elindulnak a tanítóképző irányába. Vasárnap dél körül lehet, mert a korzó tele van sétálgató hölgyekkel és urakkal, mintha most már a harangszót is hallaná, derűsen süt le rájuk az erőtlen későőszi nap. Lányok jönnek szembe velük a kalocsai korzón, rájuk mosolyognak, mire abbahagyják a sántikálást…
Matuska Szilvinek hangosabban kezd verni a szíve, mert a lányok között ott az a Mélykúti Dorottya is, akit egyszer sötétedés után már hazakísért a leánykollégiumba. Úgy mosolyog rá, ahogyan csak lányok tudnak mosolyogni: mindhármukra egyformán, de őrá valamiképpen mégis másképp, picit cinkosan, anélkül, hogy a többiek ebből bármit is észrevennének… Vagy nem is Dorottya, hanem Viola, Dorottya csak később jött, és nem is Mélykúti, hanem Mellár?, ám ez ilyen távolságból már mit sem változtat a lényegen…
Noha ennek a vasárnap déli kalocsai varázslatos pillanatnak semmiféle folytatása nem lett, vagy ha lett is, emléke elkallódott a rázúduló események forgatagában, de ettől kezdve Matuska Szilveszternek mindig hangosabban kezdett verni a szíve, ha észrevette, hogy szép hölgyek valahogy másképpen mosolyognak rá, mint ahogy általában másokra szoktak, esetleg valami belső indíttatásból úgy ítélte meg, hogy márpedig őrá másképpen mosolyognak. Mérhetetlen szomjúság kerítette ilyenkor hatalmába, a szájpadlása kiszáradt, az ajka remegni kezdett, el-elakadt a lélegzete, s mindaddig szívósan az említett elváltozásokat kiváltó hölgy közelében igyekezett maradni, amíg a közönséges emberek által egyszerűen csak kicsapongásnak vagy nőhabzsolásnak nevezett mérhetetlen szomjúságát, amellyel a női lélek és test rejtelmes kútjai után áhítozott, megfelelő módon oltani nem tudta, vagy amíg az őt testi és lelki remegésbe hozó hölgy félreérthetetlenül a tudomására nem hozta, hogy teljesen kilátástalan az iparkodása. Ám ilyen félreérthetetlen felismerést csak elvétve tapasztalt bolyongásai közben, mert a leghűvösebb visszautasítást mímelő hölgy tekintetében is mindig felfedezett valami titokzatos marasztalást, az újbóli és újbóli próbálkozásra való ingerlő biztatást; későbbi kedvező folytatást ígértek a puha kézszorítások, az arcához, a tarkójához, a vállához éppen csak lepkeszárnyérintéssel hozzáérő gyöngéd simítások. Kisfiam, ne szaladj olyan kocsi után, amely nem akar felvenni, hallja nagyon messziről drága jó édesanyja minden rossztól féltő-óvó hangját, kedvenc mondását hányszor de hányszor elismételte, mintha csak ez lett volna a világ legfontosabb bölcsessége, ám a selyemsuhogású, bódító illatot árasztó lányok és asszonyok tekintetében eddigi élete során mindössze néhány olyan, édesanyja által oly gyakran emlegetett kocsival találkozott, amely ne mutatott volna hajlandóságot a felvételére.
Most egyszerre újra hallja az egykor oly gyakori selyemsuhogást, orra megtelik bódító illatokkal, istenem, de rég is nem érezte ezeket az illatokat!, minden porcikáját átjárja a remegés: nyüszítve borul oda a váci Királyi Országos Fegyintézet koporsókeskeny börtönpriccsére.
Matuska Szilveszter szexuális háborodottságában követte el a biatorbágyi merényletet, valami ilyesmit írt róla még a tárgyalás idején a Pesti Napló, nemi bolond, az volt, az orvosi szakvélemény szerint pedig habzsolta a nőket; mit tudhatják ők, a női test és női lélek rejtelmeivel közelebbről soha meg nem ismerkedők, hogy mire képes az ember bensejében lakozó olthatatlan szomjúság, amely kúttól kútig hajszolja a gyógyíthatatlan szomjúhozót, mert ha csupán egyetlen egyszer is megtapasztalták volna, nem írnának le róla ilyen badarságokat, hogy szexuális háborodottság meg hogy nemi bolond, s a kúttól kútig való stációjárás gyönyörűséges-epesztő gyötrelmét nem illetnék olyan közönséges kifejezéssel, mint hogy habzsolta a nőket.
Most, hogy újra hallja az egykor oly gyakori selyemsuhogást, s a váci Királyi Országos Fegyintézet koporsókeskeny börtönpriccsére borulva az orra ismét tele van bódító illatokkal, rémülten, s ugyanakkor valami megkönnyebbült beletörődéssel állapítja meg, hogy ezek az egykor oly intenzív, egész lényét hatalmukban tartó suhogások és illatok valamiféle irdatlan vattarétegen keresztül jutnak el csak hozzá, a vattaréteg megszűri és kellő távolságban tartja őket, amit most érez, az már inkább csak selyemsuhogások és bódító illatok erősen felhígított, nagyon távoli mása. Ám ez is mily nyugtalanító, mondhatni felkavaró, s útjára indít valami újbóli bolyongást Matuska Szilveszterben, még ha csupán az egykori bolyongások megszelídített utánzatát is…
(Az írás Kilátó mellékletünkben jelent meg.)
