Néhány évvel ezelőtt az Arc és hátraarc című regényed kapcsán egy rádióbeszélgetésben az egyik résztvevő azt mondta, hogy az említett mű egyfajta „olvasóbarát visszalépésként” is értelmezhető a régebbi lemur-történetekhez képest. Van-e ennek az értelmezésnek létjogosultsága? És vajon beleilleszthető-e valamiféle hasonló mintába a Wünsch híd?
– Kétségtelen, hogy a könyveimnek van egy bizonyos hullámzása, abból a szempontból, hogy az adott szöveg mennyire olvasóbarát. Vannak komplikáltabb, összetettebb könyveim, ilyen például a Nincs alvás!, a Mintha élnél, a MetaXa és a Wünsch híd is. Ebből a szempontból a Pompásan buszozunk! vagy az Arc és hátraarc klasszikusabb eljárásmódokkal készült, és elsőre is talán könnyebben élvezhetőbb, olvashatóbb könyv. Látom a különbségeket, de mindig egy adott feladat vagy egy adott probléma hívja életre a feldolgozás milyenségét, ez pedig néha komplikáltabb, máskor pedig egyszerűbb megoldást eredményez.
Prózapoétikai radikalitás terén én is egy kicsit visszafogottabbnak érzem az előző lemur-vallomásokhoz képest a most megjelent regényedet. A nyelvi lelemények háttérbe vonása számomra érzékelhető, főleg ha a Pompásan buszozunk! kötettel olvassuk párban. Mi okozta ezt a prózapoétikai változást/váltást?
– Nem tudatos váltások vagy változások zajlottak le. Az elmúlt öt évben különböző műfajú szövegeket írtam, verseket, prózaverset, rövidnovellát, elbeszéléseket. Amikor egy évvel ezelőtt elkezdtem a könyvet összeállítani, akkor valamiképp ezek a szövegek kívánkoztak egybe, vagyis e szövegek tűntek alkalmasnak arra, hogy egy összefüggő szöveget hozzak létre belőlük. Hasonlítottak egymásra: kevés irónia, kevés önreflexió és nyelvi játék, több drámaiság és költészet. Ehhez nem használtam fel egy meglévő nagyobb szövegkorpusz, jelenleg ezen, vagyis a következő könyvön dolgozom. Szinte biztos, hogy ez a majdani könyv több ironikus vicces, nyelvjátékos elemet tartalmaz.
Folytatható-e tovább a „lemurológia”, milyen irányt lehet felvenni a megjelent regények után? Ezt azért tartom indokolt kérdésnek, mert jó néhány évvel ezelőtt ötkötetesre „blöffölted” a sorozatot, egy nagyon friss interjúban viszont a sorozat lezárásának a lehetőségét lebegteted meg.
– Amikor ezelőtt húsz évvel öt kötetet mondtam, természetesen nem gondoltam komolyan, inkább csak egy tipp volt, hogy körülbelül ilyen kötetszámban tudnám elmesélni, amit szeretnék. Most írom az ötödiket, de vannak ötleteim a hatodikra is: egy irattartóban gyűjtöm évek óta ehhez az anyagot. Az ötödik rész minden bizonnyal elkészül jövőre, és van is egy elképzelésem arról, hogyan fog kinézni. A hatodik kérdéses, de hajlok rá, hogy arra is van esély.
Számomra a lemur-sorozat művei közül a legújabb munka áll a legtávolabb a prózakötetek megszokott stiláris és poétikai jellemvonásaitól. Az olvasó lirizált mondatok, erős költői képek között találja magát – azt is mondhatnánk, nem látni a költői képek erdejében az iróniát. Úgy vélem, hogy a szövegtest többszörös fragmentáltsága is a költészet irányába mutat. Félvállról akár azt is mondhatnánk: hol van már a MetaXa szövegfolyama… Állíthatjuk-e azt, hogy Garaczi László a versek irányába kacsintgat?
– A Wünsch híd írásakor az összegyűlt szövegek körülbelül egyharmadát használtam fel. A második harmad hagyományosabb novellákból és prózai szövegekből áll, nemigen merülhet velük kapcsolatban műfaji dilemma. A harmadik harmad szövegei pedig egyértelműen versek, valamikor a következő lemur-kötet után ezt a verses anyagot is össze akarom állítani. A most megjelent Wünsch híd bizonyos értelemben kísérleti könyv, olyan szövegek is vannak benne, amelyek a próza irányába mutatnak, és olyanok is, amelyek költőiek. Ugyanakkor a könyv próbál leírni egy folyamatot, egy élet különböző fázisait, próbál egy történetet elmesélni. Nem szokványos kötet. Eldöntöttem, hogy nem döntöm el, hogy regény vagy prózavers-ciklus, mindegyik meghatározást el tudom fogadni. A munka egy szakaszától fogva már nem az volt a lényeg, hogy kiderüljön a könyv műfaja, hanem hogy meg tudjak jeleníteni benne egy egységes víziót.
Miként találtál rá a címadó toposzra, miért került ez a regény címébe?
– Ez az egyik ciklusnak és az egyik fontos szövegnek a címe, amelyben ez a bizonyos híd lényeges szerepet játszik. A Wünsch híd a budapesti kisföldalatti egykori gyalogjárója egy olyan szakaszon, amit mára üzemen kívül helyeztek: betemették azt a részt, ahol a sínek feljöttek a felszínre. Szerencsére meghagyták ezt a kis hidacskát a Városligetben a tó mellett. A semmiből a semmibe vezet, nincs funkciója, egy építészeti emlék. Különleges az alakja és a díszítése. Gyermekkoromban még sokszor átmentünk alatta a kisföldalattival. Amikor húsz éve a környékre költöztem, akkor tudatosult bennem, hogy ez a kis építmény itt ragadt a múltból. Elhanyagolt állapotban volt, pár éve viszont felújították. A szépsége önmagáért való és nehezen értelmezhető. A Wünsch híd írásakor úgy tűnt, hogy ez a metaforikus tárgy nem csak erről a könyvről, de akár az egész lemur-sorozatról is mond valamit, ezért használtam központi motívumként.
Az én olvasatomban a Wünsch híd elbeszélői hangja egyszerre ifjonti hévtől vezetett és koros, tapasztalt hangnemek keveréke. Ha párhuzamot vonnék a híd és a kötet között, azt mondhatnám, a szöveg a gyermekkorból a felnőttkorba való nem vezetés emlékműve. Vajon túlzásnak tartod-e e metafora könyvedre való olvasását?
– Igen, szerintem el lehet indulni ebből a gondolatból is, a könyv egyik tétje kétségtelenül az, hogy a gyermekkori alapbenyomásokból hogyan épül fel a felnőtt élet, hogyan kísérik az embert el ezek az archetipikus, első élmények a halálról, szerelemről, barátságról. A híd-metafora, a használaton kívüli, önmagáért való szépség sokféle értelmezési utat nyithat ebben a szövegben.
n Szeretném, ha mondanál néhány szót a Hazai Attila Emlékére Alapítványról is. Mit takar ez az intézménynév, milyen munka van a háta mögött?
– Hazai Attila barátunk három évvel ezelőtt halt meg, az édesanyja, hazai Éva hozta létre az alapítványt, aminek az a célja, hogy feldolgozza a hagyatékot, életben tartsa Attila emlékét, valamint hogy kiadjon egy irodalmi díjat. Nemrég létrehoztuk Hazai Attila honlapját, ahol az összes irodalmi, zenei, filmes, filmszínészi és képzőművészeti alkotás és produkció elérhető. Az ősszel jelent meg a Magvető Kiadó gondozásában a Maximalista című könyv, amely kötetben nem megjelent novellákat tartalmaz. Tavasszal ítéljük oda a Hazai Attila Irodalmi Díjat, amelyet egy kísérletező, valószínűleg fiatal szerző kap, valószínűleg a Könyvfesztiválon adjuk majd át. Emellett egy monográfián is tervezünk, Szabó Gábor, a szegedi bölcsészkaron tanító irodalomtörténész írja a munkát. A hagyaték feldolgozása is tovább folytatódik.
A lemur-sorozat számomra egyfajta unortodox „Dorian Gray arcképe”-szerű alkotás. Csak azt nem tudom, ki öregszik, és ki fiatalodik. Hogyan vélekedsz erről?
– Az ötödik rész felé haladva el lehet mondani, hogy ez nem egy szabályos önéletrajz: már az első kötetnél látszott, hogy a cél nem a saját életem minél pontosabb leírása. Az egyes részek formája, stílusa különböző: más-más hangon beszélnek a múlt egy részletéről. A legújabb kötet ráadásul nem egyetlen korszakot választ ki, hanem egy nagyobb időtartamot vizsgál. A könyvek narrátora olyan, mint egy állandó mozgásban levő lemur, amely ugrál az egyik ágról a másikra, és mindig máshogy látja a lenti eseményeket. A lemur a római mitológiában visszajáró, bolyongó szellem is volt. A könyvekben ez a szellem különböző nézőpontokat választ, hogy a múltat feltérképezze.
(Az írás Kilátó mellékletünkben jelent meg.)
