Ladik Katalin munkásságának csaknem négy évtizedét, az 1962 és 2010 közötti időszakot felölelő retrospektív kiállítás nyílt Újvidéken A nő hatalma címmel.
Az újvidékiek érdeklődését kiváltó kiállítás a művésznő sokoldalúságát domborítja ki, kifejezésre jut kísérleti lírája, profeminista konceptuális művészete a posztavantgárd performance-ai vagy testbeszéde által.
Fotók, videojegyzetek, karcolatok árulkodnak egyedi művészi pályájának kezdeteiről és kiteljesüléséről is. Ladik Katalin az úgynevezett írott költeményekkel párhuzamosan hangkölteményeket és vizuális verseket is alkot, továbbá előadóművész, amatőr zeneszerző, kísérleti zeneművek és hangjátékok alkotója, illetve vokális előadója, performer, képzőművész és kísérleti színpadi művek előadója. A kiállítás mindebbe betekintést nyújt. Mint az a megnyitón elhangzott, művészete rendkívül kifejező, ugyanakkor felforgató, a művészi szubjektum állandó meghatározója a férfiuralmú társadalomban. Lapunknak nyilatkozva elmondta, szeretné, ha a nem kis munkával járó kiállítást máshol is bemutatnák.
A december 15-éig nyitva tartó kiállítás megnyitóját követően beszélgettünk a művésznővel.
(Ladik Katalin, Fotó: Dávid Csilla)
Hosszú idő után találkozhatunk a művész Ladik Katalinnal Újvidéken. Úgy tűnik, igen meghatja ez a találkozás a szülőföld közönségével.
– Elég gyakran járok Újvidékre, de ez a fajta bemutatkozás valóban egy kivételes alkalom. Megható magában az a lehetőség, hogy több évtizedes munkám fő vonulatait megmutathatom, hogy visszatekinthetek művészetem fő állomáshelyeire, és ezért az újvidéki kiállításszervezőknek nagy hálával tartozom. Egyébként be kell vallanom, Újvidéktől és ettől a környezettől lélekben sohasem szakadtam el. Bárhol tartózkodom, Magyarországon vagy Horvátországban, akkor is innen merítek.
Az elköltözés mély nyomot hagyott alkotói munkájában?
– Sok mindenben megviselt, de ezekből a sebekből, élményekből merítek, mert a környezetváltozás egyben inspiráció is. Megszenvedtem, de úgy látszik, hogy nem törtem össze.
A megnyitó közönsége örömmel fogadta a kiállítást. Ön milyennek látja? Valóban sikerült átfogó képet adni, segíti a tájékozódást Ladik Katalin alkotóművészetében?
– Úgy gondolom, hogy ez a kiállítás segít a megértésben. Segíti az olvasót, a színházlátogatót, a kiállítások közönségét, hogy betekintést nyerjen egész alkotói tevékenységembe. Ezenkívül ez egy nagyszerű alkalom a visszapillantásra, az átfogó bemutatkozásra. Minden művésznek szüksége van erre. Nagy munkát fektettem a kiállításba, hiszen több évtized anyagát kellett felkutatni és kiválogatni. Nehéz volt találkozni a régi munkáimmal, egy-egy dokumentummal, fényképpel, rituális kollázzsal, videofelvétellel vagy mással. Amikor a kiállítást installáltuk, akkor már tárgyilagosabban tudtam nézni a dolgokra. Objektivitásra törekedtem, arra, hogy lehetőleg a legmarkánsabb részeket mutassam meg. Az ilyenfajta kiállításoknak nem az a céljuk, hogy mindent megmutassunk, hanem a legjellegzetesebb, talán szimbólumértékű mozzanatokat tárjuk a néző elé. Ez egy komoly munka volt. A retrospektív nehézsége épp abban van, hogy az ember önmagát tárgyilagosan vissza tudja-e adni, fel tudja-e mutatni. Ez nemcsak rajtam, hanem a kurátorokon meg a szervezőkön is múlt, akik nagyon ráéreztek a lényegre, és valószínűleg azokat a momentumokat erősítették meg ebben a kiállításban, ami a legjellegzetesebb.
Művészi sokoldalúságában mintha a költészetben találná meg magát leginkább az utóbbi időben, bár ez a kiállításon természetszerűleg nem mutatkozhatott meg.
– Számomra mégiscsak az írott költészet az, ahol a legteljesebben mutatom meg a lelkemet. Természetes, hogy a könyveimet is kiállítottuk, de egy kiállítás mégis elsősorban vizuális jellegű. Azért a költészetem jelen van közvetve is, mert a jelen levő tárgyak, képek bizonyos verseim materiális, lelki vetületei. A kiállítás mégis igyekezett rámutatni, hogy én párhuzamosan dolgozom több műfajban, ugyanolyan aktív vagyok több területen is, mint voltam. Csak néha az írás kerül előtérbe, néha pedig más.
Ballada az ezüstbicikliről, 1969, Újvidék. Fotó: Bora Vojnović
A kiállítás képeiről visszatekintő Ladik Katalin vajon mennyiben különbözik a mai Ladik Katalintól?
– Hogy mi maradt meg belőlem kezdő művész koromból? Ez talán a kíváncsiság, a befelé fordulás, a láthatatlanság iránti vágy és képesség, a szolgalelkűség, a konfliktuskerülés, a megbízhatóság, vágy az időnkénti feltűnésre, határozottság, vágy és harc a függetlenségért, az életenergia elherdálása, vágy a magányra, a bizonytalanságtól való félelem, álmodozás, kalandvágy… Ugyanakkor azt veszem észre, hogy türelmesebb, csöndesebb lettem, nem félek a haláltól, de a szerelemtől sem, kevésbé vagyok szégyenlős intim pillanatokban, mint fiatalkoromban, hogy könnyebben mondok nemet.
