Habár az előzetes bejelentések szerint az idei Sziget Fesztivál elvileg rövidebb lett volna a megszokottnál, mindent összevetve, ha nem is lett hosszabb, a hivatalos kezdés előtti úgynevezett mínusz egyedik és nulladik nappal együtt valójában így is egy teljes hétig tartott. Az idén bevezetett beköltözőjeggyel érkező látogatók pedig összesen kilenc napig táborozhattak az óbudai Hajógyári-szigeten.
Többnyire laza ejtőzéssel, kellemes semmittevéssel töltötték a Sziget Fesztivál nulladik napját a sátorozó, bentlakó látogatók, ugyanis napközben még nem voltak szervezett programok, csak este háromnegyed nyolcra hirdették meg Lauren Harris és csapatának fellépését, mint előzenekart a sokak által várt Iron Maiden koncertje előtt. A kultikus brit metánzenekar fellépésére gyakorta egész családok érkeztek: akárhova nézett az ember, az Iron Maiden kabalájának, Eddie-nek a képét láthatta különböző ruhadarabokon, táskákon, hátizsákokon, csuklóvédőkön. A rajongók több száz főben mérhető csoportokban már a déli, napszúrással fenyegető hőségben ott tömörültek a nagyszínpad előtt, ahol a technikusok a díszletet építették. Már ekkor egyértelmű volt, hogy az Iron Maiden nem „egyszerű” fesztiválprogrammal, amolyan hakniszerű műsorral érkezik: ekkora és látványelemekben ennyire bővelkedő díszletet nem lehet néhány perc alatt, két együttes fellépése közötti időben felállítani. A technikusok egész nap dolgoztak azon, hogy az egyiptomi piramisokat idéző díszlet építőkockaként összeszerelhető darabjait úgy rakják a helyükre, ahogyan az a zenekar 1984-es Powreslave című albumának borítóján látható. A látványelemek, a szinte minden dalban alkalmazott tűzijáték, a monumentális díszlet, a színpadon mászkáló Eddie-figura, a minden pillanatban tetten érhető profizmus, amivel az Iron Maiden dolgozik, mind-mind azt igazolja, hogy ez a zenekar még messze nincs leszállóágban. A produkció (a régi dalok elővezetésének köszönhetően) sajátos időutazássá változott. Újra elérkeztek a múlt század nyolcvanas évei, s most látjuk csak igazán, ennyi év távlatából, hogy akármilyenek voltak, akármilyen emlékek is fűzzenek bennünket hozzájuk, kár lett volna kihagyni azokat.
@k = MINDEN, AMI ZENE
Volt egy másik zenekar, amely még távolabb vitt bennünket vissza az időben: a Sex Pistols koncertje a „szinte hihetetlen”-kategóriába tartozik, amelynek már a puszta színpadi látványa is sokkoló. Meglepő-e, hogy éppen ez a csapat lépte túl (ha csak néhány perccel is) a híres-hírhedt szigeti csendrendeletet, amely a Duna két partján fekvő kerületek lakói számára biztosítja a 23 óra utáni nyugalmat? És szigeti kuriózumként érdemes azt is megemlíteni, hogy (emlékeink szerint) ez az együttes volt az egyetlen a Nagyszínpad történetében, amely kétszer is visszatért a pódiumra.
Persze nemcsak élő legendák léptek fel idén a Szigeten, itt voltak a mai zenei élet képviselői is: az R.E.M, Alanis Morisette és a Flogging Molly fergeteges bulija marad emlékezetes a szerző számára, de valószínűsíthetjük, hogy a többi világsztár koncertje mások számára volt igazán élvezetes.
És ott voltak a kisebb színpadok, melyek fellépőinek csak a felsorolása is kimerítené nem a melléklet, de az egész Magyar Szó terjedelmi kereteit. Maradjunk annyiban, hogy ezek azok a helyszínek, ahol igazán jó koncertekre futhat rá a tébláboló szigetelő, ha éppen nem oda indult, ahová érkezett.
@k = MINDEN, AMI MÁS
Hogy az érdeklődés csökkenése tette-e vagy inkább a sok kritika, amely a szervezőket a Sziget „elüzletesedése” miatt érte, nem tudjuk, tény azonban, hogy idén a fesztiválon sokkal visszafogottabban voltak jelen a nagy multicégek, nem ütközhettünk lépten-nyomon kedves hostessekbe, akik különböző márkajelzéssel ellátott, de legalább teljesen felesleges kütyüket akartak rásózni az emberre.
Bővült viszont a Civil Sziget kínálata: kevesebb lett a politikus, a politika is, úgy általában, több lett viszont a szakmai szervezet. Szubjektív megítélésünk szerint a legbizarrabb az Adó- és Pénzügyi Ellenőrzési Hivatal, az APEH jelenléte volt, amit csak tetézett a hivatal munkatársai által osztogatott, az utolsó napokra igen népszerűvé váló viselet, az I LOVE APEH feliratú póló…
@k= SZÍNHÁZ A SZIGETEN
Elképesztő, hogy mi itt, Európának ebben a közép-keletinek mondott szegletében milyen keveset tudunk a bábszínházról. Elképedve néztük, ahogy a hanoi Vietnami Nemzeti Vízi-bábszínház társulatának a leeresztett gyékényfüggöny mögött megbúvó tagjai mit műveltek a kis tavacskában úszó bábokkal. A vízi-bábszínház egyébként hivatalosan is a világörökség részét képezi, s habár a Sziget Fesztiválon naponta kétszer játszott A falu lelke című előadásuk nem merítette ki a műfaj minden lehetőségét, a vízből fölbukkanó tűzokádó sárkánybábjaik, a tóban úszó női bábtánckar, a rizsföldek jellegzetes sapkáját viselő élő színészek produkciója a színházi lehetőségek tárházának egy olyan, számunkra alapvetően idegen részletére irányította a figyelmünket, amelyikkel nagyon hasznos lenne közelebbről is megismerkedni. Ez utóbbit segítette, hogy az európai nyelveket nemigen beszélő, jó szándékú gesztikulációval mégis kedvesen kommunikáló színészek és bábosok az előadások szüneteiben szívesen megmutatták bábjaikat az érdeklődőknek, sőt, a kíváncsi szakmabelieket még a leeresztett gyékényfüggönyök mögötti, egyébként titkos világba is beengedték. A vízi-bábszínház viszonylagos ismeretlenségének is épp ez a titkosság az egyik oka: az ezzel foglalkozó, sokszor évszázados hagyományokat ápoló családok ugyanis féltett kincsként őrizték a bábkészítés és -vezetés praktikáit, idegeneknek kevés esélyük volt ara, hogy bármit is megtudjanak ezekről a titkokról.
Ugyan (ma még :-) nem a világörökség része, de a fesztivál zárónapján fellépett a Sziget színházi sátrában a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház és Urbán András Társulata közös, Urbi et orbi című előadásával is. A Pilinszky János szövege nyomán, de annak lényegi mellőzésével készült produkció súlyos társadalmi problémákat jár körül köntörfalazás és mindenféle szépelgő köntös, kimódolt keretek nélkül, a brutális, szándékosan bántó, szabados szókimondást mintegy eszközként használva ahhoz, hogy témáját a nagy általánosságban jónak mondott ízlés határain is túlra tágítva szembesítse nézőjét a tragikus valósággal. Üres a színpad, akárcsak a színészek (Béres Márta, Erdély Andrea, Mikes Imre Elek, Mészáros Árpád) által megjelenített emberi jellemek is, díszlet egyáltalán nincs, a háttérben csak a fekete sötétség az, ami mindent elnyel: realitásérzéket, érzelmeket és erényeket, a szavak hitelét, reményt és kilátást, avagy kilátástalanságot. És a végén a néző is azzal az érzéssel távozik a nézőtérről, hogy ha értelmezni, vagy csak feldolgozni szeretné önmagában mindazt, amit látott, amit az arcába kentek, hát ugyanebbe a sötétségbe kellene beleveszni. Vagy orvoshoz menni. Hatmilliárd beteg ember népesíti be a Földet, ebből a körből nem lehet és talán nem is szabad kimaradni.
A nagy utcaszínházak közül idén az olasz Kitonb társulata látogatott ki a Szigetre, a Harangjáték, az időutazás című előadás rendezője Angelo Bonello volt. Látványos produkciót láthatott a fesztivál közönsége tűzijátékkal és érdekes, akrobatikus, nyaktörő mutatványokkal, hatalmas emelődarun 30-40 méteres magasságban egyensúlyozó színészekkel, amelyik elsősorban a tánc elemeivel „a négy évszak váltakozását mutatja be, a különböző korszakok isteni és világi jellegének szintéziseként, melyből az emberiség hanyagsága és sorsa ered”.
