Nálunk hiányzó kiadványokat szeretne megjelentetni a Vajdasági Magyar Folklórközpont. Olyanokat, amelyeket nemcsak a szakmabeliek, hanem a népművészet iránt érdeklődők is szívesen forgatnának – tudtuk meg a minap Wlassics Gyula-díjat kapott Nagy István tól, a Vajdasági Magyar Folklórközpont elnökétől, akivel az ezzel kapcsolatos tervekről, megvalósítási lehetőségekről, eredményekről beszélgettünk.
– Húsba vágó téma a kiadványokról beszélni, mert a folklórközpont nem egy költségvetési intézmény, minden tervünket csak akkor tudjuk megvalósítani, ha nyerünk egy-egy pályázaton – mondja Nagy István – Évek óta tanfolyamokat szervezünk, a hallgatóinkat arra buzdítjuk, kérjük, hogy mindenki a saját kis közösségében végezzen egyszerű népművészeti gyűjtőmunkát, és az így begyűjtött tárgyakat próbáljuk dokumentálni, a tárgyak fotóiból és a rájuk vonatkozó információkból szeretnénk kiadványokat megjelentetni, mert ebben a pillanatban nem tudok a polcról egyetlen egy ilyen jellegű itteni kiadványt sem leemelni.
n Kiknek tervezik ezeket a kiadványokat?
– Szerintem túlzás volna, ha egy civil szervezet a tudománynak jelentetne meg kiadványt, mert a témával behatóbban, tudományosabban foglalkozók biztos, hogy szakmailag megalapozottabb gyűjtést tudnának kiadni vagy kiadványt megjelentetni, viszont hiánypótlásra szükség van, és a műfajt kedvelők, a műfajt művelők részére kívánunk egy űrt betölteni. Nem a hivatásos szakemberek számára készülnének, de persze ez nem jelenti azt, hogy a szakmabeliek nem forgathatnák haszonnal, akár azért is, hogy szakszerű tudományos kiadványok megjelentetésére kapjanak motivációt.
n Említette, hogy a kiadványok megjelentetéséhez pályázati pénzekre van szükség. Mennyi és milyen pályázási lehetőségük adódik?
– A szomorú valóság az, hogy vannak, akik a pénzeszsákok mellett vannak, mások meg nagyon is távol tőlük, akik messziről látják, hogy ott elöl valamit osztanak. Források ugyan vannak, de sajnos korlátozott számban, elég kis összegekkel. Aki nincs az első körben, gyakran csak morzsákat kap, amivel nem tud mit kezdeni. A kutatásra, a feldolgozásra, a kiadásra is kellene pénz. Összetett dolog. Kell szerkesztőt találni, műszaki munkatársat, és maga a nyomtatási költség sem aprópénz. Hogy mennyire sikerül pénzt találni, az a jövő titka. A tárgyalkotó népművészet terén a hímzőknél, a szövőknél, a fazekasoknál már elég sok anyagunk van begyűjtve, hogy ebből mikor lesz kiadvány, nem tudom, de szeretnénk, ha megvalósulhatna ez az elképzelés. Nagyon jó érzés lenne megtapasztalni, hogy ha valaki éppen ezen kiadványok alapján készítene el egy-egy tárgyat a mai mindennapi felhasználásnak megfelelően.
n Raj Rozáliával együtt szívügyüknek tekintik a népművészeti tárgyak mindennapi életben való éltetését, de nemcsak ezt.
– Nem csak a tárgyalkotó népművészetben keressük ezeket a lehetőségeket, hanem a szellemiben is. A népzene, a néptánc terén is ezeket a dolgokat próbáljuk favorizálni. A folklórközpont a néptáncosoknak Vajdaságba a megmérettetés lehetőségét hozta el, a minősítővizsgát. Magyarországi kollégákkal közösen kétévente rendezzük meg Újvidéken. 1997-ben volt az első megmérettetés, azóta már ötöt sikerült megszervezni, tavaly volt a hatodik alkalom. Ez meghozta az eredményét, hiszen ugyanolyan mércék szerint mérettetnek meg a táncosaink, mint a magyarországiak. Merem állítani, hogy ahhoz a magyar néptánc minőséghez, ami jelenleg most Vajdaságban van, a folklórközpont jelentősen hozzájárult. A Gyöngyösbokrétán megjelent táncegyüttesek egyharmada például kiválóan minősült csoport. Ha meg arra gondolunk, hogy a táncosoknak szól a zene, énekelnek is, és persze nem pucéran, hanem népviseletben táncolnak, olykor kiegészítő eszközökkel, üvegekkel, botokkal, zsebkendőkkel, akkor egy komplex tárgyi-szellemi dolgot kapunk.
n Mikor került a népművészet közelébe, és mi az az eredmény, amivel a legelégedettebb?
– 1980-ban léptem fel először a Gyöngyösbokrétán a szabadkai Róna táncegyüttes színeiben, az első lépések régebbre nyúlnak vissza, általános iskolás koromban a fúvószenekar tagja voltam, amikor vidéki fellépésekre a szomszédos rumai táncosokkal mentünk, mindig megcsodáltam a ruhájukat, a táncukat. Középiskolás koromban a nagybecskereki Petőfi Sándor Művelődési Egyesületben táncoltam, majd a szabadkai Népkörben. Pécsett néptáncoktatói alapképzésre jártam, majd Budapesten befejeztem a középfokút.
1995-ben a saját utánajárásomnak és segítőkész kollégáknak köszönhetően létrehoztuk az immár 13 éves Vajdasági Magyar Folklórközpontot. Itthon, Magyarországon és a Kárpát-medencében is ismerik, elismerik a munkásságunkat, és a legfontosabb, hogy van létjogosultsága a szervezetünknek.
