Ha azt mondom, pipacsok, vagy, ha azt mondom, hogy pulik, a festészetben kevésbé jártas olvasók is egyből tudják, hogy Penovác Endréről beszélek. A topolyai festőművész november közepén megnyílt budapesti tárlatán azonban meglepetésekkel is szolgált közönségének: a méltán népszerű és közismert képi világa mellett, az újabb törekvéseit bemutató, hevenyészetten itt csak kék ciklusának nevezett műveinek néhány darabját, és a kettőt, a régit és az újat sajátosan kombináló diptichonjait is kiállította.
Penovác és a pipacsos rétek. Penovác és a hólepte szántók. Penovác és a pajkos pulik. Talán túlzásnak tűnik, de festészetünk, a vajdasági magyar képzőművészet jellegzetes, ma már elidegeníthetetlen fogalmai. Állítom én ezt túlzások nélkül. Azok a pipacsok ma is ott nyílnak, ahol a festő megálmodta őket. Azok a sík, végtelen, hólepte földek az évek múlásával sem változnak. Elég csak kiautózni, mondjuk Topolya határába, a város mellett, ahol Penovác Endre él; elég csak kiautózni Tornyos mellé, a festő szülőfalujának közelébe; vagy éppenséggel érdemes körülnézni Zenta, illetve Zentagunaras környékén télidőben, két hóesés között. Azok a hófödte szántók változatlanok, fittyet hánynak az idő múlására, az évek nyoma sem látszik meg rajtuk, legfeljebb csak egy futó zápor veri el a havat, változtatja sarassá, sártengerré a talajt. „S e könnyel ázott talajon, / hol nehezen emeli lábát / az ember, ki pedig sietne, / megállok most” – írta 1936-os keltezésű versében József Attila. Penovác Endre pedig a vajdasági síkság naplementéjében odalépett József Attila mellé, s azóta is együtt nézik ezt a tájat, amelyik egyiküknek hol hófödte terület, másikuknak meg visszatérően csak könnyel ázott anyaföld. A kettő pedig nagyon is összeegyeztethető. Oly annyira, hogy erre még a költő is rácsodálkozna…
Penovác és a költészet. Ez is egy olyan fogalma ma már festészetünknek, amelyiket felesleges volna cáfolni. Hiszen, ha akarjuk, minden ecsetvonása egy-egy versszakkal ér fel, nem rímekben, hanem színekben gondolkodik, nem verslábakat számol, hanem a pulikutyák buja szőrzetét méri ki következetes precizitással.
Komoly, talán doktorátust is érő matematikai feladat lenne ma már összeszámolni, hány pipacsvirágot festett meg Penovác Endre pályafutása során. Azok a mezők ugyanolyan változatlanok, mint a festő és a költő alakja, a lemenő nap fényében, ahogy ugyanazt a tájat nézik, amelyik mindkettejük számára mást és mást jelent. Mégis egyformán szeretik. És ragaszkodnak, kötődnek hozzá.
Penovác Endre festői egyénisége elválaszthatatlan, elvonatkoztathatatlan ettől a vajdasági sík tájtól, s mégis, érdekes módon, úgy lényegül eggyé vele, hogy képeit nézve teljesen mellékesnek tűnik, hogy azok a pipacsok hol nyílnak, az a hó hol födte be a tájat, azok a pulik melyik kertben szaladgálnak. Kamcsatkától a Jukkatán-félszigetig, Japántól Azerbajdzsánig, vagy akár Türkmenisztántól Limáig bárhol lehetnének… Úgy is, mint Topolyán, Tornyoson, Zentán, avagy Zentagunarason. Ez annak a határtalan otthonnak az élménye, amire a most megnyílt budapesti tárlat címe is utal.
Penovác Endre részben új oldaláról is bemutatkozott a magyar főváros V. kerületében kiállított képeivel. Az alkotói munkásságában újszerű, kékes árnyalatokban játszó színvilággal dolgozó ciklusának egyik, most bemutatott darabja az Akác árnyékában című festmény, melynek perspektívája, látásmódja – az újdonság élménye ellenére is – nagyon jellemző a festőre. A fa alatt háton heverő, pihengető ember szemszögéből látjuk az ágakat és a leveleket, mögöttük pedig háttérként tűnnek fel a kék szín különböző árnyalatai. Akármikor festi meg az eget, Penovác Endre művein a legritkább esetben tűnnek fel a felhők, nem kedveli a borús égboltot. Ez egyúttal spontán módon meghatározza képeinek hangulatát, hiszen a legsivárabb tájban is, ha Penovác esetében egyáltalán beszélhetünk ilyenről, kellemes, megnyugtató környezetet lát. A most bemutatottak közül talán csak egyik diptichonját említhetjük kivételként, amelyiken apró kis foltokban feltűnnek ugyan a felhők. De ezúttal sem fenyegetően vagy elrugaszkodva a megszokott, nyugodt, kiegyensúlyozott tájélménytől, hanem inkább csak ellensúlyozva a láthatár végén az éggel összeérő táj humuszának kegyetlenül sötét, fekete hangulatát, amelyik a távolban, mintegy megadva magát a fénynek, lassan, fokozatosan, de milliméterről milliméterre egyre biztosabban úszik át szürkébe, azaz egy világosabb árnyalatba. A diptichon összeillesztési vonaláig, amelyik fölött aztán már végképp nincs helye.
A diptichon jellegéből adódik az éles vágás a kép két, jól elkülöníthető, de egymástól sohasem függetleníthető része között. Penovácnál ez is hangsúlyosabb a megszokottnál. Érdekes azonban, hogy amikor ott áll az ember a képtárban a diptichonok előtt, az éles vágás, az összeillesztési csík élesen különíti el egymástól a mű két részét, fotóreprodukción, avagy kinyomtatva, a katalógusban, senki meg nem mondaná róluk, hogy ezek valójában diptichonok.
A Határtalan otthon tárlatcím másik értelmezése is lehetne ez. Hiszen nincs az a vágás, nincs az a törésvonal, tehát nincs az a határ sem, ami elválaszthatná egymástól azt, ami olyannyira összetartozik, mint a talpalatnyi föld, a szilárd talaj lábunk alatt és felette a végtelen ég. És, végigjárva a galériát, feltehetően nincs az a színvilág sem, amelyik elfedné Penovác jellegzetes képi világát, nincs az a művészi-technikai megoldás, amelyik elrejthetné alkotóját. A pipacsos rétek és a téli szántók mellett a meghökkentően újszerű kék ciklus, vagy a diptichonok vágott világa is olyan természetesen és egyedien tükrözi a festő alkotói világát, hogy az semmi és legfőképp senki mással össze nem téveszthető. Habár Balázs Attila megnyitó beszédében úgy fogalmazott, hogy a kék ciklus még annyira új, hogy „hamarság” volna bármit mondani róla, annyit talán megengedhetünk magunknak, hogy a kellemes meglepetések közé soroljuk. Azért is, mert tagadhatatlan öröm egy kiváló festő megújulásával találkozni. S talán azért is, mert semmi sem indokolja, hogy értetlenül álljunk valami természetesnek vélhető előtt.
Karsai Károly, Belváros-Lipótváros polgármestere köszöntőjében a november 13-i megnyitón a pulik orráról beszélt, amelyek annyira élethűek, annyira valóságosak Penovác képein, hogy úgy tűnik, ha a galériában állva megérintenénk az orrukat, nedves lenne tőlük a kezünk. Bábi Attila, Topolya polgármestere a művésznek a városhoz való kötődését hangsúlyozta, ami ismét csak a tájélmény fontosságára utal. És arra a tájélményre, amelyben a humusz koromfekete színe – ahogy az egyik diptichonon is láthattuk – kiválóan megfér a ködfehérbe burkolózott tájjal. A Nap, az égitest pedig, melynek fénye átüt a köd tejfehér színén, és mintegy a humusz tükröződésével szürkére festi annak széleit, csak egy üresen hagyott folt a vásznon. Penovác úgy festi meg az égitestet, hogy nem használ hozzá festéket, hanem csak a körvonalait jelzi, mintegy körülhatárolja, ha akarjuk, hát otthonként, ha akarjuk, éltető energiaként. De akárhogy vesszük is, ez csak egy üresen hagyott folt, nagyon ügyes és hatásos művészi-technikai megoldás. A látogató pedig csak áll földbe gyökerezett lábbal – a humusz, ugye – a galériában, és ténylegesen rácsodálkozik a penováci világra. Ennyire egyszerű lenne minden? Attól kap valami jelentést, értelmet és értelmezést, hogy nem nyúlunk hozzá? Attól válik fontossá egy folt a vásznon, hogy üresen hagyjuk? Az a Nap ott valóban A Nap, semmi mással össze nem téveszthető, ahogy Penovác egyedi képi világa sem, amelyik olyan végtelenül egyszerű elemekből áll össze egységes, komplex egésszé, amilyen végtelen csak a fának vetett háttal, a lomb alól kikandikálva látott égbolt, illetve a pipacsmező és a téli táj lehet. Valahol, ott a messzeség végén, ahol a látóhatárt sejtenénk, változnak a színek, találkoznak a perspektívák, érvényesülnek a kölcsönhatások. Ez a látóhatártalan otthon. Ahová már csak a képzelet láthat be, de oly élesen, oly nyilvánvalóan és annyira, de annyira képlékenyen, mintha csak a végtelenség létezne, és semmi más.
Ezen a végtelenségen túl pedig ott áll az ember a galériában Penovác képei előtt, s azt kérdi magától, honnan van a pipacsmezőben, a téli tájban és az égbolt kékjében ennyi energia, ennyi életösztön. Hogyan lehetnek ezek a végtelenül egyszerű elemek ennyire hatásosak? Hogyan lehet valami ennyire a helyén? Talán csak azért, mert semmit sem kell túlbonyolítani. Nem kell értelmezni azt, ami egyértelmű. Ellenben nagyon is fontos észrevenni azt, ahogy Penovác teszi. Aki nem értelmez, és nem magyaráz. Tehát nem bonyolít. Túl. Ábrázol. Csak. És semmi mást. Nem tesz. Egyszerűen és kézenfekvően. Mintha mi sem lenne természetesebb annál, hogy minden úgy van, ahogy. Mert nehéz is volna bármit újraértelmezni úgy, hogy az eredeti értelmével ne legyünk tisztában. S valahogy az újraértelmezés is ezen a ponton válik értelmetlenné. Annak a pulinak az orra nedves akkor is, ha nem értjük. A pipacsrétek virágzanak, a hó befödi a tájat tőlünk függetlenül is. Az ég pedig kék lesz akkor is, ha nem vetjük a hátunkat a fa törzsének, és nem tekintünk fel a lombokra. Csak Penovác az, aki ott áll a naplementében az elképzelt jelenetben József Attila mellett a végtelen tájban, és meglátja azt is, ami annyira egyszerű és annyira kézenfekvő, hogy az alapos tekintet, az értelmezést, mindenben csak a racionalitást kereső, értelmező szem egészen bizonyos, hogy észre sem venné, és úgy siklana át fölötte, mintha az a „valami”, az az „izé” ott sem volna.
Talán ezért is érdemes megállni ezen a könnyel ázott talajon, hol nehezen emeli a lábát az ember, ki pedig sietne… S ha megállunk autónkkal „kolbászjó” Topolya határában, kiszállva pedig körbetekintünk a tájon, akár olyan érzés is motoszkálhat bennünk, mintha a Nádor Galériában sétálgatnánk, s annak falain látnánk Penovác festményeit. Ne feledjük azonban, hogy a déjà vu csak hiba a mátrixban…
