Nem kell meglepődni, egyértelmű. A megszokott helyen, minden alkalommal egyre kevesebb jár. Vizet kér, hogy bele tudjuk önteni. Mosogatás hőmérséklete van. Gyümölcslé helyett, megszokott helyzetek. Rendelnék egy harmadikat, Annának van igaza. Nyolc cent elég. Amúgy is, majdnem egy deci. A Wilde-féle fokozatokat követve, mindig itt kellene megállni. Ilyenkor még úgy látok mindent, ahogy szeretném. Ha meg már írek, akkor akár skótok. Dr. Jekyll kísérletei. A 2003-as, John Hannah által alakított értelmezés. Próbálja fölfejteni, hogy mire szeretne utalni az alig nyolcvanoldalas eredeti. Stevensont érdekli. William Brodie-mesék, a ponyva előnyeivel. Nem a testnek vagy az arcnak kell megváltoznia először ahhoz, hogy mást érezzek. Amit kitölt, az fontosabb. Megyünk is lassan.
A gondolataim mindig újraképezik a kedvemet. Egyfajta jellegzetes szomjazás. Elég a spicc mára, nem unatkozom. Ahogy belépünk a kapun, érzem a növekvő sistergést a véremben. A falból kiáramló idő olyan bájos, hogy a korláton direkt mászok föl úgy, hogy a virágokkal kifestett fal adja a másikat. Az emeleten, a küszöbnél a lábtörlő megerősíti azt, amit a fehér ajtók is segítenek. Szív befelé. A fények, a képek a falakon. Ha nem volna ott a fülünk, talán addig érne a szánk, mint a Coraline rajzfilm változatában. A göndör kisfiúnak, mielőtt a másik anya be nem varrja, hogy úgy mosolyogjon, ahogy a színpad kívánja. Irány a bárpult. A csapolt sör esik annyira jól, mint a berendezési tárgyak, a fény... Én még a vécé előterében is elélnék, egy snittet, ha máshogy volnék, annyira tetszik.
Ahogy átkelünk a másik helyiségbe. A tévé, ami hangyacsatát, susogást közvetít, némileg megerősített. Helyenként, a néhai Roham folyóirat számainak érzései. Akár a plakátok. Bizonyára a bárt próbálják meghonosítani másként, pedig állítólag máshogy érkezett ide az ötlet. A második lengőajtón túl van a tánctér. Még mindig tátott szájjal és annyi adrenalinnal, hogy talán az egész szobának elég lenne. Olyan unottan üldögélnek, hogy látszik rajtuk, nem véletlenül vagyok harmincéves. Valakinek ott a kabátja, leülünk mégis picit. Az első hangok. A keverőpult egy, legalább hatvanéves dohányzóasztalon. A színpadon. Lelógatott egy léghajó a plafonból. A falak olyanok, hogy itt talán még David Bornstein is jól érezhetné magát. Az ólomkatona esetét megelőzve, vagy épp túlhaladva párral. Lassan kezdődik. Vécsi. Akár a Rohamot néhány éve, fesztiválon osztogató férfi. A sugarak egészen mást szúrnak bele a levegőbe. Írisz a fujara alatt, a gumicső hangjai. Más is, helyenként puszta torokkal. Gyorsan fogy el az utolsó sör. Beteg patkányember, avagy a titkok őrzője vár a széken, a pillanatok között. Tilos gondolatok. Lelkek, kisülések beszélgetnek. A saját szememben folytatódik visszafelé az áramoltatás. A ráadást az ajtóból pihegjük végig. Odajön egy olyan szőke, aki a pár éve még taxidermiás, Elmebeteg nő-s díszletek kapcsán felkapott Szőllösi Géza műve is lehetne. Az említett folyóirat egyik számában a „Barbie afférja Rancor Keeperrel” című folyamat megfelelően fedi a közönség helyenkénti minőségét. Mikor a Barbie megkapta a választ a kérdésére, hogy melyik zenekar volt, nem kizárólag azért éreztem azt, hogy mennünk kell. Fekete kődarabbá ált össze a gyomromban a folyadékhiány. A harmadik pohár feladatát a környezet itt már abszolút teljesíteni képes. És teljesen ingyen. A másnap. Este héttől öt előttig hasonlóan más történt. Délután fejeztem be a receptek olvasását. Érthetetlen, de épp nincs rá szükség. Nemcsak azoknak nyújthat valamit, akik inni, főzni, vagy ezek módozatait kedvelik. Azok is találhatnak benne dolgokat, akik elfelejtették, vagy épp most ismerkednek tényekkel, görbítésekkel. Akiket isteni szférákba imádkoztak, vagy maga az ördög volt az első asszociáció róla az adott korban. A borító is mutatja, amire az ember – süllyedés- meg emelkedészónákat hintáztatva – képes.
66 recept, író- és egyéb portrék. Öt évvel a „Jaj a legyőzötteknek” sikerei után, ami kétszer is elfogyott, valóban a kiadóváltás mellé, a kimaradt részeknek is egyértelműen társulniuk kellett. Nem fontos, hogy az ókornál kezdjük vagy a középkor, esetleg a de Quincey féle, vagy zöld óra magyarázatokkal, folytatjuk. Bush junior vagy Nixon éppen úgy szerepel, mint a fehéret köpők gondolatvilága Senecánál, vagy a Bögöly másnapossága, pontosabban annak hiánya. A vér, mint az energia rózsája szintén helyet kap a felsorolásban. A nőkről szóló elmélkedésnél annyi fenntartásom volt, hogy ki mit nyel le könnyedén, változó lehet. Lautrec van Gogh és a többiek, akik keresik a bűntudat, az őrület vagy épp a kegyetlenkedés hús-mennyországát.
Jack London fejezet. És nyilvánvaló, hogy miért John Barleycorn. Az is egyértelmű, hogy tényleg van, hogy az eredeti magyar címek sokszor jobb, sűrűbb koronára találnak más nyelveken. A minap láttam, hogy a Sárga Sátánnak nem kizárólag a fedele jobb a régi, Ezüstkagyló-féle kiadásban. Az Alkoholmámorban... borítóján látszik, hogy legalább olyan divathóbort lett majmolni, mondjuk épp a gonzót, ruhákra nyomtatva hordani, mint pár éve ködlovagokat újra fölfedezni, érzéketlenek alternatívájává változtatni. Mint egyfajta retro-gennyesedés újabb pattanása, a neurózis túlfinomult leképződéseiről. Mindenesetre nem sok köze van az elhülyült, sörbe mártott, talán Roul Duke-imitácónak a tavaly megjelent kiadvány tetején, a London-féle ábrázoláshoz. Az epizód itt is olyan, mint ami a rendeltetése.
Nagyon hasznos a magyar költők idevágó fogyasztási szokásairól bevett táblázat. Így nem lehet kétsége a továbbiakban az olyanoknak, akik nem értik, miért ment valakinek a végletekig vitt lemerülés. Persze van, akivel megtörténik, hogy a szervezet más behatások miatt fejt ki olyan válaszokat, hogy nem lesz lehetősége vagy szüksége rá, hogy megismerje a sekély és mély, bizonyítható létazonosságát. Az Újházy leves megint van annyira fontos, mint az, hogy miért kell hidegen főzni egy másik erőlevest, a meleg elkészítéssel ellenben. Hašek, Kafka, Hrabal. Meglátja, aki felüti, hogy ki mindenki még. Meg hogy miért éhezik vagy zabálja fulladásig magát az ember.
A Woland-álmokról is megtudhatunk újabb és már ismert adalékokat. Nem egyedül Hemingwayt másolják annyian. Mind azt gondolják, hogy ez majd segít nekik abban, hogy legalább akkorák legyenek. Pont ahogy elképzelték a halálos valóság helyére a sminkelt önmagyarázatot.
A hidegháborúval megismerheti, aki még nem tudja, hogy a Heinrich Karl névből hogyan lett Henry Charles. Ki volt és miért lett a befűzött papíron már Chinanski. A Vadászról is szubjektíven kapunk képet.
Ami végig nagyon tetszik, hogy a fejezetek maguktól értetődően épülnek egymásra. A tudat különféle módozatai magukkal hozzák. Nem mindegy ugyanis, hogy mikor, hol, mit fogyasztott a szereplő. A receptek vagy egyes portrék szövegezése tovább hajtja önkéntelenül is a lapokat. Mintha a könyv kivonatolt érzéseket fordítana le a saját nyelvére. Adott esetben a másik nyelv korlátait újraélve, a pillanat szabályai szerint. Mindenesetre érthető, hogy Thompson két héttel New Orleans katasztrófája előtt megjósolta, hogy mi fog történni. A pávák tovább sikoltanak bele. A bagolyhoz címzett érzésekbe robban a fegyver.
Az oroszok fogyasztási szokásaikról – köztudott dolgok mellett – egészen hihetetlen meglepetések is előbukkannak a. Hamvas, aztán Hajnóczy... Nem kell ezt fokozni. Bárki meg tudja keresni a szikvíz titkát. Brian Jones. Oliver Reed, Maximusig jutott el. Mindenki másképp csinálja, hogy kocsma lesz a nevéből. Keith Floyd sírja. Nem egyedül ez a név szolgálja egy ember halálát követően újra a pénz útjait. Mr. Holmesról is lehull a lepel. Aztán, a tudományos végítélet szétbont mindent földi magyarázatra. Visszatérünk a saját korunkba, ahol pusztán szén alapú lények maradunk, megváltozott vegyi folyamatoknak alávetve. Az illusztrációk elhelyezése végig nagyon pont. Ez talán egyértelmű annak is, akinek esetleg nem a kép az egyik fétise.
Még születésnapomra kaptam. Egy nappal előtte jelent meg György Imre Bérczesi tanulmánya. Nagyon örültem neki, hogy van olyan, aki emlékszik és értelmezni tudja hitelesen, hogy miért mennek emberek direkt a pokolba, és mit hoznak vissza. Ha nem is érti mindenki. Halál-csodák az életről, akárhányszor is. Nemrég tudtam csak elolvasni a kötetet. Ha olyan nyitja ki és ízlelni kezdi, ott marad nála, akkor is, ha ajándékba szánta. Generátorként viselkedik. Egy ideje egyre ritkábban történik meg velem, hogy forgatnom kellene a receptek miatt. Ez megint relatív. Egészen tetszőleges mindig. Nem álmos besorolású. Az olvasó sem marad ki az utazásból. Pontosabban: az biztosan nem, aki már ébredt úgy, hogy alul maradt. Azzal szemben, akiről szentül hitte, hogy a tükörben még azelőtt egészen kitapinthatónak ismert.
(Az írás Kilátó című mellékletünkben jelent meg.)
