Semmi sem tökéletes, amihez az embernek/embereknek van köze. Még Jeruzsálem sem az. Hiába kötődik erős szálakkal a Jézus-hagyományokhoz ez az ezerarcú város, amelyben az egyistenhit öröksége az Istenhez vezető út dolgában a vallási megosztottság immár ezeréves átkát is magán viseli, nos tehát Jeruzsálem mégsem mindig a békés egymásmelletiség mintaképe. Időnként megtapasztalhatja az ember a hitbéli eltorzulást is, amely végső soron ellenségeskedés képében jelenik meg a legváratlanabb pillanatokban a legváratlanabb helyeken. Ellenséges magatartás formájában emberi akaratot nyilvánít ki az isteni szándék ellenére ott, ahol annak nem volna szabad megnyilvánulnia, és akkor, amikor a hit erejét bizonyítandó, annak elejét kellene venni. Ezért történhetett meg pl. az az Örmény negyedben, hogy végül nem mehettünk be az ott lévő Szent Jakab-székesegyházba annak ellenére, hogy az állítólagos nyitva tartás idején érkeztünk az Óvárosnak eme egyik legimpozánsabb templomához. Ma sem tudom észérvekkel megmagyarázni, hogy a sűrű fekete szakállú, mogorva képű örmény pap miért állta utunkat, s miért nem volt hajlandó felsőbb utasításra sem, akárcsak egy résnyire is megnyitni a templom ajtaját. Egy magát kereszténynek valló ember, különösen akkor, ha még Istennek elkötelezettje is, nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy hatalomvágyát ily módon engedje szabadjára. Márpedig ez történt!
Úgy tűnik, jeruzsálemi első napunkon még egy hasonló élménnyel kellett „gazdagodnunk”. A Miatyánk-templomban, ahol Jézus az alapimádságunkat tanította a híveknek, az épp ott miséző zarándokok egyik papja valósággal kikergetett bennünket az Isten házából, mondván, hogy ne zavarjuk a szertartásukat. A kisajátításnak ez a két leírt módja, azt hiszem, mindannyiunk számára megmutatta azt a fonák, lelki eltorzuláshoz vezető magatartásformát, melynek révén, ahogy mondani szokás, az ember képes teljesen kivetkőzni önmagából. Figyelmeztetés volt ez mindannyiunk számára, lecke arra vonatkozóan, hogy nem könnyű a jézusi tanítások szellemében élni. A hatalom mámorában fogva tartott egóra számos kísértés leselkedik, s az ember gyakran igen könnyen megtagadja önnönvalójában az Isten képére teremtettség kegyelemből kapott adományát.
E két kellemetlenséggel járó élménynek azonban nem volt hosszantartó mérgező hatása. Nem szegte kedvünket a kinyilvánított emberi gyarlóság. A továbbiakban lelkünk magasztosságba burkolt nyitottságával fogadtuk magunkba a szent helyek árasztotta hitbéli embernemesítő sugallatokat, melyeket mindenki a maga mértéke szerint élhetett meg. Felemelő érzés volt a kicsiny, de gyönyörű Dominus Flevit ferences bazilikát megtekinteni, hiszen a Megváltó ezen a helyen siratta el Jeruzsálemet, majd pedig „bemenvén a templomba, kezdé kiűzni azokat, a kik adnak és vesznek vala abban, / Mondván nékik: Meg van írva: Az én házam imádságnak háza; ti pedig azt latroknak barlangjává tettétek” (Lukács, 19:45,46).
A lélegzetelállító kilátásáról ismert Olajfák hegyének lábánál emelkedik a Nemzetek Temploma, de a hagyomány szerint ez az a hely ahonnan az Ember Fia diadalmasan bevonult Jeruzsálembe. Meg itt van Getsemáne kertje is a kétezer éves olajfáival. Az a hely, ahol a Messiás „arczra borúla, könyörögvén és mondván: Atyám! Ha lehetséges, múljék el tőlem e pohár; mindazonáltal ne úgy legyen a mint én akarom, hanem a mint te” (Máté, 26:39).
Ez az a kert, ahol „Júdás, egy a tizenkettő közül, eljöve és vele együtt sok nép fegyverekkel és fustélyokkal, a főpapoktól és a nép véneitől...”, majd pedig „Jézushoz lépvén, monda: Üdvöz légy Mester/ és megcsókolá őt” (Máté, 26:47,49).
És ez az a kert, amely immár visszafordíthatatlanul vezetett el a keresztre feszítés egyszerre megalázó és felmagasztosító színhelye, a Golgota felé. Nem volt nehéz elképzelni az evangéliumokban leírt embert próbáló jeleneteket, amelyeknek példaértékűsége meghatározó módon alakította ki az eseményeket követő évtizedekben az életre vezető kereszténység hittételeit, s erősítette a korakeresztényekben azt az elhivatottsági kényszert, mely feltétel nélkül volt képes követni a jézusi utat, megteremtve az emberiség számára annak lehetőségét, hogy az egy igaz Isten gyermekeként valósíthassa meg mélymaga lényegét: a benne szunnyadó mikrotheoszi sajátosság mind tökéletesebb kiteljesedését.
Mert megmondta az Úr: legyetek tökéletesek!
(Az írás Kilátó mellékletünkben jelent meg.)
