A Magyar Párt szabadkai szervezete 1922. február 12-én alakult meg a Népkörben, ennek az eseménynek a 90. évfordulóján tartottak konferenciát a Szabadkai Tanítóképző dísztermében.
A 2012. február 18-án elhangzott előadások tanulmánnyá szerkesztett változatban nemrég jelentek meg, tetszetős könyvként, két nyelven (magyarul és szerbül), angol nyelvű összefoglalókkal. Persze az írott szó nem tudja visszaadni az élőben elhangzott beszédek és előadások közvetlen hatását, másrészt azonban jó, hogy nyoma maradt az elhangzottaknak. A konferenciát a VMSZ szervezte és a kötet megjelenését is ez a párt támogatta. Mégsem valami pártos kiadványról van szó, egyszerűen az történt, hogy a konferencia szervezésekor egybeesett a tudományos közélet és a politika érdeke, ami a következőkben összegezhető: pillantást vetni a kisebbségi politizálás kezdeteire. A kötetet a szerzői is minősítik, akik között vannak akadémikusok, szakmai téren már teljesítménnyel bírók, mellettük pedig tehetséges feltörekvő történészek is szerepelnek.
A kötet elején helyet kapnak az üdvözlő beszédek is, amelyekben a politikum szereplői mondták el véleményüket a kisebbségi politizálásról. Hende Csaba, Magyarország Honvédelmi Minisztere beszédében azt emelte ki, hogy a Magyar Párt járható utat jelölt ki, de ahhoz bátorság is kell, hogy járni lehessen rajta. Pásztor Istvánról, a Vajdasági Magyar Szövetség elnökéről tudjuk, hogy meglehetősen tájékozott történelmi kérdésekben. Beszédében a Magyar Párt akkori programjára reflektált, és a magyarok egymásért vállalandó felelősségéről beszélt. Mondandójának lényege: „Mindenki, aki magyarnak érzi és vallja magát, segítsen...”. Vojislav Stanovčić akadémikus a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia Társadalomtudományi Osztályáról, aki a Magyar–Szerb Akadémiai Vegyes Bizottság szerb tagozatának elnöke, pedig az együttműködést, a múlt viharainak ellenére történő bizalom erősítését emelte ki. Glatz Ferenc, az MTA korábbi elnökének számos kitüntetés birtokosa, a Magyar–Szerb Vegyes Bizottság magyar tagozatának elnöke beszédében Magyar politikai pártok kisebbségben (1922–2012) címen tartott beszéde félúton volt az üdvözlőbeszéd és az előadás között. Szokásához híven nagy időtávlatokat tekintett át, de mondandója a mának szólt. A magyarországi kisebbségpolitika kacskaringóit követve vázolta fel, ahogy az eljutott a mai állapotába: hogy kluturnemzetként tekint önmagára, és a különböző autonómiaformákban keresi a kisebbségi kérdés megnyugtató – minden fél számára megnyugtató – rendezését. A tudomány eszközei persze korlátozottak: „A tudomány a szabad vitát, a viták szabadságát tartja feladatának. A politika majd dönt. A mi feladatunk nem az, hogy egyik vagy másik napi politikai, pártpolitikai programhoz szállítsunk érveket, hanem az, hogy minden körülményre és lehetőségre felhívjuk a figyelmet, hogy a politika ne csak az egzigenciák, a lehetőségek közötti okos választás tudománya legyen, ahogy azt Kossuth gondolta, de a lehetőségek teremtésének tudománya is.” (37. o.)
A tanácskozás rangját és a kötet lényegi részét a tanácskozáson elhangzott előadások mutatják. Romsics Ignác (Eszterházy Károly Főiskola, Eger, az MTA rendes tagja, egyetemi tanár), Kisebbségvédelem Kelet-Közép- és Délkelet-Európában az I. és a II. világháború után címen tartott előadást. Amiben a tőle megszokott alapossággal és szabatossággal mutatta be a helyzetet, az első világháború után létrejövő kisebbségeket, az USA és Wilson elnök elképzeléseit, valamint a kisebbségi létből származó problémák megoldásainak a módszereit, a Népszövetség eljárásait. Tanulmányában konstatálja, hogy a kisebbségvédelem alig volt sikeres, hiszen „A békekonferencia ajánlásai, a szerződésszerű kötelezettségek és a tett ígéretek ellenére a térség államai általában nem kisebbségeik nemzeti jegyeinek erősítésére vagy megőrzésére törekedtek, hanem a domináns nemzetek háború előtti hagyományait követve, sőt azokon néha még túl is téve, asszimilációjukra és beolvasztásukra. Arról pedig, hogy a svájci mintát követve az egy államon belüli többségi és kisebbségi népcsoportok társnemzeti státust kapjanak, szó sem lehetett.” (53. o.) A második világháború után a konfliktusos nemzetek megbékítésére törekedtek. A kérdéssel emberjogi megközelítésből foglalkoztak. Keretei erősebbek lettek, az ENSZ-ben, és a különböző európai nemzetek feletti fórumokon is odafigyeltek erre, alapvető fontosságú dokumentumokat adtak ki, amelyeket az egyes államok beépíthettek a jogrendszerükbe. Ám mindez az etnikai konfliktusok és kényszermigrációk sorozata után történtek, továbbá a Szovjetunió érdekövezetében nem érvényesülhettek, mert ezt az ügyeibe való beavatkozásnak tartotta, Nyugaton pedig az asszimilációra törekedtek.
Szarka László (MTA BTK Történettudományi Intézet, Budapest, tudományos főmunkatárs) A kisebbségi magyar pártok közösségépítő funkciója címen tartotta meg előadását. Mondandójának elején a nemzetállamok kisebbséghez való viszonyulásáról beszél, Német László gondolatait megosztva, a kisebbségek lehetséges viselkedésformájáról: „A magyar kisebbségek sorsa attól függ, mennyire tudnak tájékozódni helyzetükben” (63. o.) Előadásában a Csehszlovák, a délszláv és a román állam kisebbségi pártjairól beszélt. Megállapította, hogy ezek nem ideológiák, hanem a jogérvényesítés érdekében keletkeztek. Ezen kívül lényeges volt még azok regionális identitása és szerepvállalása, valamint az anyaországgal való viszonya. A többség mindenhol az állam iránti lojalitás újból és újból megtörténő kinyilvánítását követelte meg. Ezzel együtt „a kisebbségi magyar pártok számára minden politikai és érdekképviseleti munka alapvetően a magyarság etnikai állományának és kisebbségi jogainak megőrzését, valamint a közösség fejlődési potenciáljának fejlesztését jelentette.” (70. o.) A magyar kisebbségeknek kevés sikerük volt a többségi politikai elit gondolkodását alig befolyásolták, azonban sikerült kiépíteniük egy „identitáspolitikai pozíciót”.
A két világháború közötti jugoszláv-magyar kapcsolatok szakavatott ismerője Hornyák Árpád (Pécsi Tudományegyetem/MTA Történettudományi Intézet) Szempontok a két világháború közötti magyar–jugoszláv kapcsolatok alakulásának tanulmányozásához címen tartotta meg előadását. Rendkívül tömören és lényegre törően fogalmazta meg, mi határozta meg a két állam viszonyát. Sorra vette ezeket, így szó esett a határokról; a másik állam súlyáról a saját nemzeti érdek megvalósításában; a kisebbségek súlyáról és jelentőségéről a két állam kapcsolataiban; a gazdasági egymásrautaltságról és a nagyhatalmi érdekeltségről valamint; a közös ellenségek és az esetleges közös barátok szerepéről.
Slobodan Marković (Belgrádi Egyetem Politikai Tudományok Karának rendkívüli tanára, a belgrádi Európai Tanulmányok Intézetének tudományos főmunkatársa) jogi szempontból közelítette meg a kérdést. Előadásának címe: Jugoszlávia és Magyarország a két világháború között: a szuverenitás és a kisebbségi jogok elveinek összeütközése. Lényegre törő módon, és rendkívül őszintén összegezte a kérdést. Azzal kezdte mondandóját, hogy az első világháború előtti Szerbia a vallásilag és nemzetileg homogén ország tapasztalatából indult ki, és ebből következett a revíziótól való félelem, a központosított közigazgatás, és az egykor Magyarországon élt szerbek mellőzése. A szerző kiemelte, hogy a közvélemény valamint annak alakítása is fontos tényező. A Magyarországgal való kapcsolatok alakulását annak trianoni szindrómája, valamint a kulturális felsőbbrendűségébe vetett hite határozta meg, és az is, hogy a kisantant tagállamainak szétesésére várt. A szerző következtetése, hogy a szuverenitás és a kisebbségi jogok „önmagukban nem összeegyeztethetetlenek, ám amelyeket a történelem konkrét körülményei tettek összekapcsolhatatlanná a két világháború között Bánát és Bácska területén. Bármely fél ragaszkodása a két elv bármelyikéhez automatikusan összeütközésbe hozta az adott felet a másik fél elveivel. Ez az egyik magyarázat arra a kérdésre, hogy miért nem ért el a Magyar Párt nagyobb eredményeket, de magyarázat ez a belgrádi kormányok sikertelenségére is abban, hogy a magyar kisebbséget bevonja a Jugoszláv Királyság főbb politikai folyamataiba.”
A. Sajti Enikő (Szegedi Tudományegyetem, Bölcsészettudományi Kar, az MTA rendes tagja) Az „elcsatoltak nemzedéke” (A délvidéki magyar kisebbség önmegőrzésének lehetőségei és korlátai 1918–1941) címen tartotta meg előadását. Ebben rámutat arra, hogy a kisebbségi közösségnek valamilyen viselkedésformát kellett találnia, hogy ki tudja használni azt a mozgásteret, ami adatott neki, az egyéni célok és lehetőségek mellett közös célokat is meg kellett fogalmazni. Így volt ez az impériumváltás után is, miután az országot több mint 40000 hagyta el. Kitér Magyarország szűkös lehetőségeire, és a délszláv állam hozzáállására is. Az idő múlásával a nemzetközi helyzet változott, a délszláv állam toleránsabb lett, de ennek ellenére, a kisebbségeket, a magyar kisebbséget, mint zavaró tényezőt kezelték, amely veszélyt jelent az államra. Majd csak 1941 januárjában alakul meg a (Délvidéki) Magyar Közművelődési Szövetség, amelynek munkáját a délszláv államban nem lehet értékelni, hiszen a háború kitörése a két ország között mindent megváltoztatott.
Zoran Janjetović, Szerbia Újkortörténeti Intézetének tudományos főmunkatársa, A Jugoszláv Királyság nemzeti kisebbségeinek szerepe a politikai döntések meghozatalában 1918 és 1941 között címen tartotta meg előadását. Külön értéke ennek a munkának, hogy nem csak a magyar, hanem az összes jelentős kisebbség kérdéseit áttekinti, és nem csak a Vajdaságban, hanem az egész akkori Jugoszláviában. Jegyzetapparátusát tekintve ez a legalaposabb mű, és a kisebbségi pártok működésének, valamint az országos pártokkal való együttműködésüknek az eseménytörténetét végigköveti a szerző, a választások eredményeit és körülményeit is elemzi. Az 1929-es diktatúra bevezetésétől megváltozott a politikai rendszer, rosszabbodott a kisebbségek helyzete, új politikusok tűntek fel. Akit a politikatörténet kisebbségi aspektusa érdekel, e cikket mindenképpen érdemes elolvasnia. A szerző végkövetkeztetése jól érzékelteteti a kisebbségek kiábrándító helyzetét, ugyanis céljaik közül csak akkor tudtak valamit megvalósítani, ha annak valami külpolitikai indoka is volt, azaz: „azt nem maguk a kisebbségek harcolták ki”.
Pejin Attila már évek óta a vajdasági zsidóság történetével foglalkozik és A bácskai zsidóság Trianon után címen, tartotta meg előadását. A szerző a zsidóság monarchiabéli integrálódásából indult ki, amire az új állam és a cionizmus hatott. Így az történt, hogy a zsidóságra erős magyar kötődései miatt az új hatalom gyanakvással tekintett. Dicséretes a szerző hozzáállása, amelyben a narratívák pluralizmusát védi meg, és mintegy feladatuk tűzi ki a történészek felé, hogy többféle narratívával szembesüljenek. E narratívák között az egyik legérdekesebb az, ahogy a zsidó közösség élte meg az új helyzetét, hiszen annak nem volt ún. anyaországa, és az 1/3-uk nem is a monarchiából származott, ráadásul ez a közösség több anyanyelvű is volt (főleg: magyar, német, szerb, horvát). Továbbá, már a délszláv állam létrejötte előtt is folyton azzal szembesültek, hogy megkérdőjelezték lojalitásokat ehhez, vagy ahhoz az államhoz. A bácskai zsidóság nehezen találta fel magát az új államban, ám, az államhoz való hűség eszméje is teret hódít, hiszen a délszláv politikai elitnek ez eminens célja volt.
Mészáros Zoltán (levéltáros, e szöveg írója) A vajdasági magyarság a nemzeti túlfűtöttség tengerében címen tartotta meg előadását. Kitért arra, hogy a nemzetközi légkör a világháborúk előtt telítve volt túlfűtött és gyűlölködő propagandával, amelynek hatásai ma is érződnek, de már csillapított formában, hiszen Európa túl van a népirtások szörnyű tapasztalatain, és a felelős értelmiség és a felelős politikum is tudatosan igyekszik távoltartami a közbeszédből a gyűlölködést. A szerző a pánszláv és délszláv gondolat összefüggéseiről is szólt, amely egyrészt jól integrálta a szláv nemzeteket, és alkalmas volt politikai ideológiának is, míg másrészt a délszláv állam nem délszláv lakosait erőteljesen kirekesztette, ami a jogrendszerben is megmutatkozott. Rámutatott arra, hogy a wilsoni elvek, miután létrejöttek az új államok, amelyek nemzetállamokként kisebbségi tömbterületekkel is rendelkeztek már veszélyt rejtettek azokra, hiszen ugyanazon elvek következetes alkalmazásával területeket veszthettek, amelyek alapján területeket nyertek. Félelmük nem is volt alaptalan, hiszen a müncheni és a bécsi döntések is változtattak a határokon. E nagypolitikai események meghatározták a kisebbségek helyzetét is, hiszen minden állam területének megőrzésére törekszik, ami azt is jelenti, hogy gyengítenie kell a kisebbségi közösségeket, hogy azokat ne lehessen érvként felhasználni semmilyen területi vitában. Mindezt néhány szabadkai helytörténeti eseménnyel szemléltette. Összegzésként pedig elmondta, hogy a Magyar Párt mindezért kilátástalan helyzetben volt, hatása a magyar közösség életének alakításában minimális volt.
Ranko Končar, a vajdasági történetírás egyik veteránja, az Újvidéki Tudományegyetem nyugalmazott tanára A vajdasági magyar kisebbség helyzete a január hatodiki diktatúra után címen tartotta meg előadását. A diktatúra bevezetése kedvezőtlenül hatott a magyar kisebbség életének minden aspektusára, ugyanakkor a határ túloldalán felerősítette a revíziós törekvéseket, annál is inkább, mert Lord Rothermere személyében brit támogatója is volt a revíziónak. A magyar kisebbség főleg Szántó Gábor politikája révén próbál alkalmazkodni a délszláv állam igényeihez, de a jugoszlávság kérdéséhez közömbösen viszonyul. A király meggyilkolása arra késztette a magyarságot, hogy demonstratívan kifejezze részvétét. A jugoszláv politika színtéren a központosítás és decentralizálás hívei között folyt a politikai párharc, és mindkét opció igyekezett megnyerni a magyarságot. A külpolitikai helyzet a harmincas évek végén átrajzolta az erőviszonyokat és az örök barátsági szerződés a két ország között azt is jelentette, hogy a magyar kisebbség helyzetének megoldása napirendre került, ám az idő túl rövid volt a háborúig hogy ebből bármi is megvalósulhasson.
A sajnos időközben elhunyt Pál Tibor, az Újvidéki Tudományegyetem, Bölcsészettudományi Karának, docense, de előadásának a szövege még megjelenhetett a kötetben. Előadásának címe: A vajdasági magyarság a két világháború között. Előadásával nagy témát ölelt fel, de korrekt adatokban bővelkedő, szabatos összefoglalását adta a témának.
Az utószót a kötet szerkesztője, Dévavári Zoltán történész jegyzi, a szövegében szó esik a Magyar Párt kezdeményezőiről Dettre Jánosról és Grábel Lászlóról, és a Magyar politikum viszonyulásáról, és az éppen szétforgácsolódott ország politikai vitáinak hatásáról.
Az egész kötet hibája, hogy sajnos egyetlen előadó sem foglalkozott a Magyar Párt alapítóival, de magával a párttörténettel sem. Nyílván azért van ez így, mert az eddigi kutatások folyamán ezzel nem sokan és nem igazán behatóan foglalkozhat. Így a tanácskozás szövegei szinte egy erről szóló komolyabb munka után kiállatnak.
Az utószóban szó esik a megbékélés konkrét aktusairól, amelyekből az utóbbi időben több is volt. A. Sajti idézi Szirmai szavait, amelyet az 1941-es örök, de sajnos nem örökké tartó barátsági szerződés után mondott: „Az időknek kellett megváltozniuk, a légkörnek átalakulnia, a bizalmatlanságnak enyhülnie, hogy az egész ország magyarságára kiterjedő, gyökeres javulás következzék be.” (125. o.) Vajon most vannak itt, vagy mikor jönnek el ezek a bizonyos idők?
(Az írás lapunk Kilátó mellékletében jelent meg)
