Lennert Géza – Borostyánautó, Újvidék, 1992
Mindig így becézett. Ősi, szomorkás dallam és perzselő tűz bújt meg ebben a szóban már akkor is, amikor először megpillantott. Suttogva, elbűvölten mondta ki. Talált kinccsel bánik úgy a kéz, ahogy megérintett, hangjában hódolat és birtoklási vágy elegyével.
– Mintha csorbult lelkem darabját kaptam volna vissza általad, egy rég elveszített részem, mely talán sohasem volt az enyém, csupán a nosztalgiája űzött, égetett, hogy mégis felkutassam – mondogatta később gyakorta – de simításai beszédesebben vallottak minden szónál.
– Épp egy ilyen cifra, ilyen úrhatnám kellett neki – fordultak utánunk sokszor a poros kis utcán ballagók. – Különc ez a legény, mintha bizony anyatej helyett izzó parázzsal etette volna a dajkája – tették hozzá legyintve.
Együttléteink közül a fülledt, virágillatba fúló nyáresték voltak a legszebbek, mikor az akácfák összeboruló, susogó alléján túl az öreg gesztenyék szegélyezte völgyre úgy borult rá a csillagokkal hímzett szurokszín égbolt, hogy alatta a virágok szirma se vethessen ráncot.
– Csak ezen a helyen tudok az álmaimról mesélni, mondta mindig, a völgybe vezető göröngyös dűlőút hepehupáit magunk mögött hagyva, a bársonyos pázsithoz érve. Ezek a gesztenyék az én óriásaim, a szentjánosbogarak a tündéreim, e rögökből gyúr üvegtetejű hegyeket a képzeletem. Ha behunyom a szemem, óriásivá tágul a világ, négy sarkában ezernyi titokkal, csalogatón…
Ilyenkor mindig belekezdett egy különös kalandokról szóló mesébe.
– Kár, hogy nem nőttek szárnyaid, mint a táltosoknak, hogy együtt röpüljünk, túl a hegyeken, a rettentő óceánon, amelyről dalmát tengerészek meséltek még gyerekkoromban – suttogta egyszer a levélcsipkék közt átcsorgó holdfényt kémlelve, s a hangjában elhalkult a citeraszó.
Másnap reggelre nyoma veszett.
– Ördögfattya ez, idegenszívű, hajtja az apja szilaj vére – mondták rá rosszalló fejcsóválások közepette, hozzátéve, hogy nem is volt közéjük való.
Akár siratóasszonyok olvasóin a csontszínre fakult, apró szemek, kezdetben úgy peregtek felettem a napok, aztán az egész mindenség belelassult valami ólmos monotóniába. Hosszú, végtelen folyammá duzzadt az idő, mely apránként csiszolt, koptatott egyre, majd buja, méregzöld borostyánindákkal fonta körbe testem mezítelen magányát.
