Szilágyi Nándort leginkább a szabadkai Népszínház Magyar Társulatának előadásaiból ismerjük, ami nem csoda, hiszen itt dolgozik mint színész. Az utóbbi időben a díszlettervezést is rábízzák. Legtöbbször tehát hivatásbeli kérdésekkel, színházas témákban keressük fel, most viszont rendhagyó módon a fotózásról faggattam. Mielőtt bárki kerekre nyitná a szemét, hogy mi köze egy színésznek a fényképezéshez, előrebocsátom, hogy Szilágyi Nándor már régóta és odaadóan foglalkozik amatőr fotózással, maga mögött tudhat néhány sikeres kiállítást, és lapunkban közöljük olykor a fotóit.
Most tehát Szilágyi Nándor vezetett be a fényképek lenyűgöző világába, amely során az is feltárult, mitől lételem számára a fotózás.
Hogyan kezdi el egy színészt érdekelni a fotózás?
– Valójában egy tizenöt éves srácot kezdett érdekelni. Akkoriban még Újvidéken éltem. Összeszedtem apám régi ingeit, és a nejlonpiacon árultam a földön. Ebből vettem meg az első gépem, ami egy Smena 8-as volt. Azt már nem tudom, hogy mi vonzott először a fotózáshoz. Apám színész volt és festett. Én is próbáltam rajzolgatni, festegetni, de nem ment, kiesett a kezemből az ecset és a ceruza. Talán a fotózással akartam ezt kompenzálni. Miután meglett a gépem, beindult a folyamat. Felbátorodva első akcióm sikerességén, összeszedtem a szomszédok régi holmijait is, és még néhányszor kimentem a piacra. Tizenhét évesen már dolgozgattam, így megengedhettem magamnak komolyabb gépet is, a pincéből pedig sötétkamrát alakítottam.
Akkoriban ugyebár még nem beszéltünk digitális technikáról. Mindaddig fotózgattam, amíg nem írtam be a főiskolát. Utána nem maradt rá időm. Ha az ember egyszer valamit abbahagy, nehezen rázódik vissza. Olyan ez, mint a tanulás: ha kiesünk belőle, nehéz folytatni. A vágy persze megmaradt, habár már nem volt megfelelő gépem. Ez bosszantott, pláne amikor valamit szívesen megörökítettem volna. Ez annyira erős lett bennem, hogy később újrakezdtem, de már egy egészen másik világban. Egy újfajta fotózást kellett megtanulnom, a digitálist, ami több lehetőséget nyújt, de a régi vérbeli fotósok mégis visszasírják a régi technikát, mert megvan a különleges hangulata. Néha visszamennék én is a sötétkamrába, de szerintem mindenben követni kell az újdonságokat. Az már más lapra tartozik, hogy nem mindig azt kapjuk, amit várunk.
2004 tájékán Molnár Edvárdtól vettem meg egy Nikon Coolpix fényképezőgépet, aztán egy másik gépet, majd még egyet. Úgyhogy az első három gépemet Editől vettem. Itt a mese vége, Edvárd hivatásos fotós lett, én pedig lelkes amatőr.
Akinek már kiállításai is voltak…
– Az első egy fúzió volt, a Fotó-vers, amelyhez a szabadkai szökőkutakat fotóztam, de a vízre helyeztem a hangsúlyt. Ezeket a fotókat vajdasági költőknek adtam, hogy ihletésül szolgáljanak. A született verseket utána papíron kinyomtattam, lemerítettem a szökőkút vizébe, és ott is lefényképeztem őket. Ez nem egy gyors akció volt, egy évig tartott, és több mint ezer fotót készítettem a szökőkutakról. Ebből lett az első kiállításom.
Mi minden ihletett még meg?
– Fényképeztem a színházbontást is, hogyan tűnik el a régi épület, az építése viszont nem érdekelt. Mivel apám is színész volt, mondhatni, hogy a színházban születtem. Ott is éltem kisgyerekkoromban négy-öt évet, ezért úgy éltem meg a bontását, mintha a születési helyemet rombolnák le. Amikor a márványlépcsőknek meg a gyönyörű öntöttvas korlátoknak buldózerekkel mentek neki, és végül mindet kidobták a szemétre, belém nyilallt valami. Úgy éreztem, hogy elmennek az emlékeim a semmibe. Később volt az Equus, és lovakat is fotóztam. Szeretem megörökíteni a kollégákat is, de csak próbákon meg az öltözőben. Előadásokon nem, mert megzavarom a pillanatot. Ezt a saját bőrömön is tapasztaltam, nem szeretem, ha valaki előadás közben szaladgál és kattog. Itt említeném, hogy tavaly Szilágyi Dorottya szervezett egy fotótanfolyamot gyerekeknek a horgosi Domus Pacisban, és Kovács Attilát kérték fel a vezetésére. Rajta keresztül mentem én is, mint asszisztens. Kirándultunk a Szelevényi-erődbe és a Ludasi-tóra. Nagyon szívesen mentem. A gyerekeket az attraktív, látványos dolgok és az éjjeli fotózás érdekelte leginkább. Nagyon jó fotókat csináltak, sokat lehet tőlük tanulni. Szeretem fényképezni a természetet, a zenei eseményeket, és motorostalálkozókon is fényképeztem már.
Olykor az olvasóink is találkozhatnak lapunkban színházi fotóiddal. Segít ebben, hogy te is színész vagy?
– Csupán annyiban, hogy szabadabban járok-kelek a színházban, és jól ismerem az előadásokat. Egy hivatásos fotós időhöz van kötve. Különösen, ha ebből él, nincs ideje elbíbelődni félórákat egy fotóval, mint ahogyan azt én megtehetem.
Képeidet a szabadkai dzsesszfesztiválon is láthattuk. Szereted a dzsesszfotózást?
– Egyik kedvencem. Régóta hallgatok dzsesszt. Annak idején az újvidéki dzsessznapokat fotóztam, de azokból elég kevés kép maradt meg. Jó élmény, mert olyan zene vesz körül, amit szeretek, és azt fotózhatok, amit szeretek. Mi kell ennél több?! A lényeg az, hogy a zene rajta legyen a fotón. Hátulütői is vannak, ha az ember koncerten fényképez. Az egyik, hogy nem élvezhetem felhőtlenül a zenét, mert a fotózásra összpontosítok. Figyelni kell arra is, hogy halk részeknél csendben maradjunk, hogy a gép kattogásával ne rontsuk el mások élményét.
Ilyenkor lemaradsz néhány jó pillanatról…
– Ez egy kicsit talán bosszantó, de addig legalább hallgatom a zenét. A dzsesszkoncertekre külön készülök, lehetőleg feketébe öltözködök, hogy ne legyek figyelemfelkeltő, és nem veszek fel kopogós cipőt.
Milyen párti vagy: színes vagy fekete-fehér fotók?
– A dzsesszfotók szeretik a fekete-fehéret, de nem vagyok kizárólagos. Valamikor megcsinálom fekete-fehérben, de a hangszert visszahozom színesbe. Lenyűgöz a szaxofon aranyszíne, a zenében is hallom. Köztudottan akkor kell színes fotót csinálni, ha az hozzátesz a fotóhoz. Ezzel nem értek egyet teljesen. Nem kell kerülni a színeket. Léteznek festők, akik nem formákkal, hanem a színekkel dolgoznak. Nálam útközben alakul ki, hogy milyen lesz a kép.
Mi a helyzet a számítógépes kidolgozással? Nélkülözhetetlennek tartod a Photoshop használatát?
– Nem igazán, habár a sötétkamrás időkben is készítettünk korrekciókat. Azt viszont nem gondolom, hogy a Photoshopnak kell meghatároznia a fotót. Ugyanakkor az interneten láttam Photoshoppal készült nagyon profi képeket.
A fotózás drága szenvedély?
– Egy kicsit olyan, mint a feneketlen kút. Már van egy elég profi fényképezőgépem, de ez csak a test. A lencsék szinte megfizethetetlenek, két-háromezer eurónál kezdődnek az igazán jók, de léteznek sokkal drágábbak is. Engem is hajtott a vágy egy lencse után, ezért motorra pattantam, hogy elmenjek megvenni. Közben ráhajtottam valamire, és úgy tönkrement a motorom, hogy még most is a mesternél van. Úgyhogy egyelőre se motor, se lencse…
Rohanó világunk rányomja-e bélyegét a kedvelt hobbidra?
– Sok képet összegyűjtöttem, jó lenne átnézni őket. Valamikor sokat fotózok, de nincs időm rá, hogy a képekkel azonnal foglalkozzak, és két-három hónap múlva valahogy már nem tűnnek annyira hatásosnak.
n Készülsz új kiállítással?
– Tervezek egy tárlatot ősszel, nagyjából a képek is megvannak. Olyasmi címet adok neki, hogy Palicson öreg-szem. A női és a férfistrand fából készült mólóján fotóztam a csomókat, amelyek úgy néznek ki, mint az öregemberek szemei. Erre pályázok, mert nagy formátumon szeretném megvalósítani, 50×70 cm-es vászonra nyomtatott színes fotókkal. A pályázati résznél Körmöci Petronella segít, mert nekem az nehezen megy.
A színészeket szokták megkérdezni, hogy van-e szerepálmuk. Ezt kiforgatva most azt kérdezem: van-e fotóálmod, például elutazni valamilyen egzotikus, távoli helyre, és ott fotózni?
– Szeretnék motorral elmenni Barcelonába, megnézni Gaudí katedrálisát, de nem azért, hogy lefotózzam. Léteznek róla képeslapok, az én képem sem lenne szebb. Nyilván jó lenne elmenni a hegyekbe, és szép tájképeket készíteni, de a szülőföldet fotózni mindig jobban érdekelt. Kimeríthetetlen, és nem kell messze menni ahhoz, hogy jó fotókat csináljunk.
