A szabadkai Népszínház Magyar Társulatának előadásaiban bizonyára többször láthatjuk majd felbukkanni a magyarkanizsai Baráth Attilát, az újvidéki Művészeti Akadémia friss diplomását, mivel vele is bővült a színészcsapat.
Mi ösztönzött arra, hogy egy olyan hivatást válassz, ami köztudottan nem hoz sokat a konyhára?
– Az óvodában már mondtam meséket, később a magyarkanizsai amatőr színjátszócsoportba jártam, középiskola alatt pedig a színitanodába. Egyre többet foglalkoztam a színházzal, habár harmadikos gimnazistaként még pszichológián szerettem volna tovább tanulni. Egyes tanáraim viszont azt tanácsolták, hogy arra összpontosítsak, amivel a legtöbb időmet töltöm. Így megint a színháznál kötöttem ki, és negyedikben eltökéltem, hova iratkozom. Nem is terveztem semmi mást, máshová nem is adtam be a papírjaimat. Nem tudom, mi lett volna, ha nem vesznek fel.
Hogyan reagáltak a szüleid, amikor megtudták, hogy színész akarsz lenni?
– Anyu már sejtette, amikor az egyik színitanodás előadásunkat, A nők ünnepét nézte, amit Mess Attila rendezett. Apunak vannak fenntartásai, mert tart a bizonytalanságtól és egyéb buktatóktól.
Miképp sikerült átvészelni az akadémiai éveket?
– Társaimmal jól kijöttem, remek volt a hangulat, habár az első év nehezen indult. Amatőrként jó nagy adag önbizalommal érkeztünk, és a tanárok feladata volt, hogy megzabolázzanak bennünket. Változtatnunk kellett a hozzáállásunkon is. Emiatt többször úgy éreztem, feladom, de mégsem tettem, mert szerettem volna befejezni.
Két vizsgaelőadásban láthattunk, a Kreónban, amit együtt készítettek a csoporttársaiddal, és a Portré című monodrámában. Hogyan jöttek létre?
– A Kreónhoz a görög mitológiát kutattuk. Az előadás szövegét szinte mi ollóztuk össze, és az Antigonétól kezdve Orwell 1984-éig, sőt az X-aktákig sok mindent beillesztettünk, így egy ún. új kortárs montázsdráma jött létre. A Portrét én írtam, valójában egy monológot adok elő, aminek megvan az íve és a csattanója.
Miről szól a Portré?
– Egy festőről, aki festőként nem tud megélni, így rajztanár lesz, és különböző kapcsolatokat alakít ki az igazgatónővel, a tanulókkal meg a többi tanárral stb. A mai oktatásügyi problémákban vájkáltam. Megpróbáltam a diákok és a tanárok megromlott „kényszerközösségét”, eldurvult viszonyát ecsetelni.
Hol látod a jövődet?
– Egyelőre a szabadkai Népszínház Magyar Társulatában. Szeretnék Vajdaságban maradni. Magyarországra is gondoltam, de messzebbre már nem mennék.
Megfogalmazódott-e benned valamiféle irányvonal vagy szerepálom?
– Nem, de jó lenne egyszer filmben eljátszani egy rockénekest, aki hatalmas koncertet ad. Nem válogatok szerepekben, mindent szeretnék kipróbálni, tanulni, magamba szívni a színészet csínját-bínját. Szétnéznék Budapesten is, egyes ügynökségek által értesülhetünk lehetőségekről, és a diplomás színészeknek ingyenes az adatfelvétel.
Arra felkészültél-e, hogy nem lesz meghatározott munkaidőd?
– Épp ezt mondta apukám, hogy nehéz a színházat összeegyeztetni a családi élettel, de szerintem akarni kell mindkettőt, és nem lehetetlen. Egyébként is, nekem túl unalmas lenne, ha mindennap meghatározott ideig tartana a munkaidőm. Így legalább változatos lesz.
