Kellemes ez a vadászház a hegytetőn, így december tájékán, a fal mellett húzódó asztalokon mindenféle pogácsák és kiflik, sültek, kalácsok, jóféle pálinka, gőzölgő forralt bor, a társaság csoportokba verődve, néhányan a terem közepén meleget ontó kemencéhez támaszkodva beszélgetnek. Ez már a második nap. Közelgő vacsoraidő.
A csoport tagjai előző este érkeztek, mindenféle irányból, az autók lehagyva valahol félúton, aztán gyalogos csúszkálás felfelé a bokáig érő hóban. Mire a lankás fennsíkra érsz, mögötted a tizenkét hónap minden nyűge, terhe. Nem zakatolnak benned lelkiismereti kérdések, nem feszélyez a megannyi megvalósulatlanság.
Néhányan már énekelnének, de még nem érkezett el az ideje. A legtöbben egyelőre szobáikban készülődnek, élénkülő beszédzsongás az emelet felől.
– Nem sétálunk még egyet? – kérdezi, meglibbentve göndör hajfürtjeit.
Kinn kezdődő szürkület, a köd lassan ereszkedőben, a nap maradék fényei már hosszú árnyékot vetnek.
– Megpróbáljuk? – válaszolom kissé tanácstalanul.
Felszalad az emeleti szobánkba, szoknyáját feszes nadrágra cseréli, hozzá méretes bőrcsizma, aztán kesztyű, sál, szőrmesapka. –Indulhatunk.
Szinte ficánkol, körbetáncol néhány fát, mosolyog. Lassan haladunk így előre, elhagyva a bozótrengeteget, majd az eddig sima talaj dimbes-dombosra vált, kikerüljük az alattomos buckákat. Karonfogva lépdelünk egy kanyargó fasort választva, amely a kilátóhoz vezet. Alant a város, távoli, kissé már maszatos ünneplő fényeivel, merthogy mindinkább sötétedik, a köd meg foszladozó hullámokban örvénylik, puha vattabálákat rakva az ágakra. Újabb erdőrész. Duruzsolni kezd egy dalszöveget, aztán abbahagyja.
(Henning János: Téli város)
– Jó lenne visszaindulni – mondja hirtelen, szorosabbra húzva magán nem túl vastag télikabátját.
A vadászlak fényei közben eltűntek, találomra vesszük az irányt, de sehogyan sem kerül elébünk a bozótos rész, a kiindulópont. Közben elhagyunk egy jellegzetes, hármas facsoportot, de mintegy tíz perce rá ugyanoda érünk vissza – tehát körben jártunk. Az egyik ágra ráakasztja a sálját, jelzésként legalább ezt a helyet bemérendő. Botorkálunk egy másik irányba, a köd egyre sűrűbben hömpölyög – s már ismét a kilátónál találjuk magunkat. Tapintatból, meg a másik ösztönös bátorítása végett elhallgatjuk, hogy félünk. Én legalábbis. –A többiek már biztosan énekelnek – mondja kissé komorra sikerült incselkedéssel. –Jót tenne most az a forralt bor! – zárom kelletlenül a beszélgetést.
Gyorsabban haladunk. Az ismét előbukkanó hármas facsoportnál ezúttal a korábbihoz képest ellentétes irányt választjuk. Már szinte teljes a sötétség. Valahol mindenkit elveszíthetünk egyszer, gondolom, talán őt is, mindenki ellép mellőlünk, ha nem vigyázunk, de ha odafigyelünk, akkor is. –A hegyen nem maradhatunk – mondom végre –, ha megtaláljuk a lefelé vezető utat, amelyen tegnap feljöttünk, akkor ott az autónk, s lemehetünk a városba, szállást találunk, s feljövünk holnap. –S ha keresni kezdenek bennünket? – kérdi. –Csak feltűnik, hogy másfél órája elmentünk…
Céltalanul baktatunk tovább.
Ismét a kilátó. S ott – nocsak! – egy hátizsákos fiatalember! Térképét nézegeti a villanylámpa fényénél. –Milyen jó! – mondjuk egyszerre. –Eltévedtünk! A rövid bajuszos suhanc mosolyog, kisimítja a térképet. –Itt, a közelben kell lennie egy vadászháznak, azt keresem – szótagolja vidáman.
Megindulunk hármasban, rövidesen már a bozótokat kerülgetjük, ezen a részen a köd is eltűnik, amott pedig barátságosan villódznak a vadászház kiszüremlő fényei.
Kalauzunkat előreengedjük, most már nem sietős.
Ő ismét körbetáncol néhány fát, kigombolja a kabátját, hogy gyorsabban foroghasson. –És a sálad? – kérdezem óvatosan.
Kissé megütközve, majdnem komolyan, mindenesetre kémlelően néz rám, félbeszakítva a körforgást, aztán már kacsintva mosolyog, kivillanó fogakkal dudorászni kezd valami dalt, s teljes hosszában elveti magát a hóban. –Hoznál nekem egy pohár forralt bort?! – mondja igéző tekintettel, odébb hemperedik, játékosan egy hógolyót formál, felém dobva indulásra serkent. S már jóízűen, hangosan énekel.
