Van a galériámban egy festmény, egy pasztell, amit évente többször is kézbe veszek, leakasztom a szögről, és félreállítom a fal mellé. Mindig olyankor, amikor a padláson akad tennivalóm. A padlásfeljáró ugyanis olyan közel van a falhoz, hogy csak akkor lehet leereszteni az összecsukható létrát, ha előbb leveszem a képet a helyéről. Torok Sándor: Világűri rezgések, 1974. A hajdúböszörményi művésztelepen kaptam tőle. Sok ilyen képet festett akkoriban Torkos uram. Egyiknek-másiknak a közepe sárga volt. Hogy ezeket miért hívtuk rántottának, nem tudom, hiszen nem is rántottára, sokkal inkább tükörtojásra emlékeztettek. A hajdúböszörményi művésztelepre a Fityómmal mentünk. Akkoriban Torkos uram még úgy-ahogy el tudta fordítani egy kicsit a fejét jobbra meg balra, és végig a 47-es úton Szegedtől Debrecenig hangosan olvasta a cégtáblákat. A Fűszértet úgy, hogy Fűszart, a gyógyszertárat meg úgy, hogy gyógyszartár. És jóízűeket kuncogott hozzá. Hunyor, vagyis Gyurkovics Hunor is velünk tartott. Torkos uram Boszniában, Banja Lukán volt katona. Magyarul úgy is mondhatnánk, hogy Lukácsfürdőn. És ott a katonaságnál őrségen annyira megfázott, hogy a gerince fokozatosan lemerevedett. Előbb csak a felsőtestét, aztán már a fejét sem tudta oldalra fordítani. A Fityómba úgy ült be, hogy a hátsó felével megcélozta az ülést, és ráhuppant, aztán maga után húzta a lábait, berántotta az ajtót, két kezével a térdére csapott, hogy mehetünk. Szép, bársonyos mély bariton hangja volt, a csajok megőrültek érte. Mellé pedig jó dumája. Engem is ő beszélt rá, hogy menjek el Hajdúböszörménybe. Hiszen én nem vagyok oda meghívva, próbáltam szabadkozni, de sikertelenül. Az nem számít, mondta, kapsz egy szobát, és majd fényképezel. Így is lett. A művésztelep vezetője az a Székelyhidi Ágoston volt, aki később, már a rendszerváltás után, a Magyar Demokrata Fórum Országos Választmányának az elnöke is volt. Ekkor viszont, az 1970-es évek derekán még csak irodalomtörténészként és a Hajdúsági Nemzetközi Művésztelep vezetőjeként élte az életét, és valóban kaptam egy szobát, teljes ellátással, és viszonzásképpen fényképeztem a művésztelep mindennapjait. Ez történt tehát 1974 nyarán, s ekkor beszéltük meg azt is, hogy jövőre is itt a helyem. Ekkor már Torkos uram merev szoborként ült mellettem kicsi autómban, és mint valami élő térfigyelő kamera, a szemével pásztázott csak jobbra-balra. Útközben ugrattam többször is, hogy hű, micsoda miniszoknyás, szőke szexbomba áll ott a buszmegállóban, próbált arra fordulni, de csak a szeme sarkából láthatta, azaz inkább csak sejthette, hogy nem áll ott senki. Viszont jól emlékezett, hogy a következő sarkon ott kell lennie a gyógyszertárnak. A gyógyszartár megvan még? Megvan, mondtam, és micsoda miniszoknyás szexbomba áll előtte, azt látni kell. Így teltek el a fityós útjaink, szóval nem unatkoztunk.
Az utolsó olyan „képmutató” kiállítása, amelyen én is jelen voltam, Újpesten volt. Ekkor már csak amolyan félfekvő helyzetben tudott valahogy meglenni, autóban is ilyen átalakított fekvőhelyen tudott csak utazni, és ezen a kiállításon is egy ilyen félfekvő faszerkezeten trónolt. Amikor meghallotta a hangomat, elkurjantotta magát, hogy nocsak, d’Ormányos uram is megjött! A szeme sarkából már nem tekintett se jobbra, se balra, a hangomról ismert meg. Ekkor már csak a maga belső világát látta, a körülötte lévőt már nem. Azt viszont csak mi ketten tudtuk, hogy az a d’Ormányos valójában sokkal előkelőbb, amolyan igazi főúri francia név, amely egy ilyen valódi képmutató rendezvényhez illik, és úgy írják, hogy d’Ormagne.
Vissza a képhez, a Világűri rezgésekhez, a tükörtojáshoz. Akkor olyasmit gondoltam, persze, félig viccesen, hogy messziről jött ember azt fest, amit akar. Én soha nem jártam az űrben, nyilván ő sem, honnan tudhatja, hogy milyenek azok a világűri rezgések. Egyszerűn absztrakt képeknek tituláltuk Torok Sándor eme festményeit, a világűri tájaival együtt, annak ellenére, hogy ez utóbbiak aprólékosan kimunkált, valós sziklákat, szakadékokat, kráterek tarkította bolygókat, amolyan középkori ágyúgolyókat ábrázoltak.
Évtizedekig tartó kutatás után tudósok egy nemzetközi csoportja végre közvetlen bizonyítékot talált az Albert Einstein által száz éve megjósolt gravitációs hullámok létezésére – jelentették be 2016. február 11-én Washingtonban. A lényeg: amikor két csillagászati mértékben nagy tömegű objektum, pl. fekete lyuk elkezd egymás körül gyorsulva keringeni, akkor a téridőben akkora fodrozódásokat keltenek, hogy az a hagyományos gravitációs teret megbontva hullámokat kelt. Ez a téridő fodrozódása. Mindezt Einstein csak 1936-ban tudta számításokkal is igazolni. Hoppá! Tehát abban az évben, amikor Torok Sándor Bácskossuthfalván meglátta a napvilágot. Igaz, akkor csak Stara Moravicának hívták a falut, de ez most lényegtelen. Lehet, hogy Einstein vagy a Jóisten vagy nem tudom ki Torok Sándort küldte el az emberek közé, festené már le azokat a gravitációs hullámokat, világűri rezgéseket. Mondd, Sándor, a világmindenség mely fekete lyukában kuncogsz most rajtunk, földi tudatlanokon? Megmondtad már annak az Einsteinnek, hogy nemcsak fekete lyukak vannak, hanem kékek, pirosak és sárgák is? Mutasd meg neki, hogy elhiggye. A kékre itt a bizonyíték, ha kell, kölcsönadom, csak küldj érte valamely világűri sebes lovas futárt a gyepűn túlról, hogy elvigye oda hozzád. Addig se kell bajlódnom vele, amikor föl akarok menni a padlásra.
