Egyre korábban ébredt, még az ablak előtti lámpa is égett. Sokáig nézte, hátha ettől elalszik, de nem. Felkelt, ivott egy pohár vizet, megigazította a konyha előtti kis szőnyeget. Kár volt olyan gyorsan lehajolni, kicsit megszédült. Duplán látta a faliórát, amit még Jozsó rakott fel egy véletlenül levert dísztányér helyére. – Így már szimmetrikus – mondta elégedetten. Kettő balra, kettő jobbra, középen meg az óra, ami kicsit sietett, néhány percet. Még két órát kell kibírni, ötkor már normális ember nyugodtan felkelhet. Persze most is felkelhetne, de mit csinálna utána? Visszament a szobába, és még véletlenül se nézett a másik ajtóra, mert minek? Csak a csend aludt bent. Milyen költői gondolat, mosolyodott el.
Pár éve kezdett verseket írni. Diákkorában nem ért rá. Hajnalban kelt, ellátta az állatokat, előkészítette a reggelit, aztán csendesen surranva, mint egér a mesében, megmosakodott, felvette a jó nadrágját, meg a szürke pólót piros kardigánnal. Mindig este pakolt be a táskába, nehogy zöld hajnalban zörgésével felverje anyját,mostohaapját és jaj, a kisherceget, végtelenül elkényeztetett öccsét. Halkan behúzta az ajtót, és percre kiszámolva még elérte a buszt.
Mindig elsőnek ért a gimibe, néha még arra is várni kellett, hogy kinyissa a portás a hatalmas, rézveretes bejárati ajtót. – Patinás – ezt mondta, ha találkoztak. Az volt. Patinás a kapu, az iskola, megyei második, de lehetne első is, csak bele kellene húzni – ezt mondta az igazgató úr egyszer a nevelői értekezleten olyan hangerővel, hogy kihallatszott a folyosóra. Elmaradt az utolsó óra, zuhogott az eső, nem volt hova mennie, csak császkált az üres folyosókon, benézett a termekbe, és pusztán véletlenül keveredett a tanári szoba elé. Harmadik éve járt a gimibe, az osztályába, és még soha senki nem mondta neki, hogy menjen el vele fagyizni vagy egy kólára, pláne nem hívták meg egyetlen buliba se. Nem mintha elmehetett volna. Úgy tett, mintha nem hallaná a megjegyzéseket, nem figyelte nyíltan, ki milyen ajándékot kapott karácsonyra, melyik görög szigeten töltötte a nyarat.
A fiúk nem érdekelték, ez is kölcsönös volt. Mit láttak volna benne? Seszínű haját a szomszédjukban lakó fodrászlány néha fazonra nyírta, olyan kleopátrásra, de a szeme szürke volt, a szája keskeny, még jó, hogy a bőrét valami csoda folytán minden pattanás és szeplő elkerülte. Valami szép azért rajta is volt, egyszer az öltözőben meghallotta Mona nyávogós hangját, hogy miért éppen ennek a kis nyamvadtnak adott a sors ilyen gyönyörű arcbőrt, ő meg hetente jár kozmetikushoz, meg kerüli a napot, és itt van ni – és ekkor biztos megmutatta a hódoló barátnőknek, hogy mi van. A bőre tényleg olyan volt, mint egy rinocéroszé, bár nem tudta, az milyen, de tetszett neki, hogy ezt csak úgy hirtelen kitalálta.
Magyarból ő volt a legjobb. Az osztály elhallgatott, még titokban se sutyorogtak, ha Edit néni kiszólította. Akkor még ilyen idők jártak, nem feladatlapok, ahol csak be kell ikszelni, hogy ki és mikor mit írt, milyen hatással volt a korszakra. Négy válaszból egy jó, azt kellett volna jól fejbe verni, aki ezt kitalálta. – Tippeld meg! – súgta a kisördög. Az a totó, gondolta, de persze nem szólt, mert kinek és miért? Az ő felelete lenyűgözte az undok kis békákat meg a flegma focista srácokat is.
Fotó: Pixabay.com
Egyszer Sanya odamorogta neki az ebédlő előtti hosszú sorban ácsorogva, hogy ha ő tanítaná a magyart, tán még képes lenne plusz verseket is elolvasni. Mona felkapta a fejét, kitágult az orrlyuka, fújtatott, mint egy megvadult bika, na még ilyet, csaj létére, és puszta véletlenül ráöntötte a grízes tésztát a piros kardigánjára. Persze álságos mosollyal kért elnézést, ami csak akkor hervadt le az arcáról, amikor Sanya óvatosan leszedegette a tésztadarabokat, és kezébe nyomott egy tízes papírzsebkendőt. Bontatlant. Évekig őrizte, aztán anyja egyszer azzal törölgette kicsi öcsi taknyos orrát. Veszteségként gondolt rá azóta is. Milyen hülye tud lenni az ember!
Azért utált korán ébredni, mert mindenféle eszébe jutott. Nappal hamarabb túltette magát az ilyesmin, hajnalban átnézett a kerítésen, elment a boltig és vissza, tanulmányozta a busz évtizedek óta azonos menetrendjét. Öt órakor már voltak az utcán, dolgozni mentek, meg ki a kertbe, volt, aki köszönt, ő meg mosolyogva viszonozta. Egyszer a buszból kihajolt a sofőr, és jól megnyomva a szótagot, kikiabált: – Nagggyon szép napot, tanárnő! – és gázt adott, csak úgy pörögtek a kerekek. Több mint negyven évet húzott le a patinás gimnáziumban, persze magyart tanított. Sose osztogatott feladatlapot, pláne olyan „Tippeld meg!” -félét, kisördögösetsem.
Még időben megöregedett ahhoz, hogy ne érje ott az okostábla a teremben. – Jókor voltam tanárnő – ez jutott akkor eszébe, amikor egyszer, de tényleg csak egyszer elment egy iskolai ünnepségre, pedig sokra hívták. Megmutatták neki a felújított épületet, minden teremben ott volt a számítógép, meg az okosizék, amiknek meg kellett volna tanulnia a használatát. Nem hiszi, hogy képes lett volna rá. Ő beszélgetett a szülőkkel, és nem küldte el a jegyet az okostelefonra. Hála az égnek, akkor még papírból volt az ellenőrző. Ha már több napja hiányzott a gyerek, kiment a családhoz, hogy megtudja, mi van vele. Ez az egész gépi ide-oda üzengetés olyan lélektelen, művi, robotos.
Az ő tanítványai tudtak helyesen írni, s bár morogtak és sokallták a memoritereket, amit feladott, de minden versenyt megnyertek, amire tényleg büszke volt mindenki. Az igazgató úr persze már régen az égi katedráról ostorozta a lustákat, de mély bariton hangján biztos elmondaná, hogy na ugye, lehet ez az iskola első, csak bele kell húzni.
Tavaly összegyűjtötte az ötleteit, a gyerekek mondásait, a novelláit, amiket három év alatt papírra vetett, füzetbe, fecnikre, újságpapír szélére, ahogy jöttek. A megyeszékhelyen gépbe írta egy kedves hölgy, nem is kért érte sokat, és kikereste három kiadó címét. Aztán elküldte mindhárom helyre. Lakáscímet adott meg, mert vonalas telefonját kikapcsoltatta, amikor már nem hívták a szülők, hogy beteg a gyerek. Számítógépe, okostelefonja se volt. – Konzervatív vagyok és puritán – mondta az új szomszédnak, aki ezután épp csak biccentett. Biztos azt hitte, hogy ezek ragályos dolgok, gondolta egy este, és végre felszabadultan nevetett. Aztán várt, de a levélszekrénybe csak számlákat dobtak be, meg néha régi, szeretett tanítványoktól esküvői értesítéseket, meghívókat. Ha tehette, elment ezekre, és örült, mert mindig szeretettel fogadták.
Eltelt másfél év, amikor az egyik kiadótól levele jött. Csak egy levél, forgatta a kezében, és nagyon lassan ment a kiskaputól a házig. Elpakolt az asztalról, aztán megfőzte a kávét, adott a macskának egy kis tányér tejet. Néha odanézett a borítékra. Kis boríték, nem jelent semmit, ma már megsemmisítik azokat a kéziratokat, amelyek nem kellenek.
Eltelt a nap, kint az utcán gyerekhad vonult végig. Hát persze, nyár van, vakáció. Lehet, hogy jó jel?
Óvatosan kezébe vette a levelet. Az ablak előtti lámpa pont akkor pislogott egyet, és halvány fényt szórt be az üvegen át.
Nyitókép: pixabay.com
