Saroktéka, Sütő Levente Lehel munkája
Az egyszerű ember sokszor rácsodálkozik a világra. Rácsodálkozik szépre, rútra vagy egyszerű ismeretlenségre. Velem is gyakran megtörténik, hogy ámulva szemlélek egyszerűnek mondott ismert vagy ismeretlen dolgokat, amelyek legalább akkora csodát rejtenek, mint a világmindenség. Ilyen a népművészet, azon belül is a kézművesség, amely ma már csupán díszítésnek látszik, mégis a lényegünket, az embernek a mindenséghez való viszonyát tükrözi.
Legutóbbi erdélyi látogatásomkor Kalotaszeg alszegében, Sztánán csodálva nézegettem Sütő Levente Lehel etnográfus, fafaragó és bútorfestő munkáit, és hallgattam, amit azokról és egyáltalán a kézművességről mesél.
– Díszítőmintáinkra legnagyobb hatással a késő röneszansz volt, amely az erdélyi végeket sokkal később éri el, mint Magyarországot. Ezt követi a barokk hatás. Persze, ott vannak a korábbi díszítőelemek is. Különösen a fafaragásban a mértani minták, amelyek szinte azonosak a belső-ázsiai mintákkal.
A magyar kultúrában egyedülálló a népművészet visszahatása a hivatásos művészetre. A 18., de főleg a 19. századi vargyasi festett bútoron visszalátok olyan kőbe vésett mintákat, ötszirmú rózsát, forgórózsát vagy tulipántot, amelyek a vargyasi kastélyon és Erdővidéken, a 16. században dolgozó olasz kőfaragók munkáira jellemzők. Ezt fedezi föl később, a 19. században az elit, és ennek nagy szerepe van a kialakuló magyar szecesszióban.
Ne felejtsük el, hogy kézműves őseink nem dísztárgyakat készítettek, hanem díszes vagy kevésbé kimunkált használati tárgyakat, amelyek rendeltetésüknek megfelelően szolgálták gazdájukat. Ez ma is lehetséges.
Itt vannak például a teknővájó barátaim, akik Havasalföldről jönnek föl a feketetói vásárba, minden darabjuk funkcionális. Gondoljunk csak a kanalakra, teknőcskékre, tégelyekre, amit áruba bocsátanak. Így vagyunk mi a bútorkészítésben is. Az, hogy bizonyos kultúrcentrumok, egyesületek vagy alapítványok többmilliós konferenciát tartanak arról, hogy hol a saroktéka új helye az új környezetben, az nevetséges. Hát hova tennök a saroktékát, ha nem a sarokba! Egy ilyen hülye világ lett, amelyben ilyesmire sok pénzt lehet költeni. A régi bútornak a mai környezetben is megvan a helye. Édesapámmal marosvásárhelyi mérnöknek például panelt rendeztünk be székely bútorral, persze más arányokban, más méretekben, de még ma is megvan a jóembernek, és használja. Mára megmaradt a kézműves termékek funkcionalitása, de bejött egy új szemlélet, egy új hozzáállás is, amely egyben identitáserősítő is. Az újonnan lett gazdagoknál, de másoknál is látom, hogy újabban illik, hogy legyen egy saroktéka, vagy egy asztal hat székkel, illetve valamilyen tárgy a környezetükben a székely mintakincsből vagy bútorokból. Egyre inkább terjed a Kárpát-medencében az a felfogás, hogy én magyar vagyok és ez egy magyar bútor. Ugyanakkor más népek is, mint a románok, veszik a festett bútort, a székelyt is.
Nagyon érdekes, hogy egy székely embernek dolgoztam, akinek a felesége nem székely. Az ember teljes székely bútorzatot akart, kazettás mennyezettel, míg a felesége nem így gondolta. Azt állította, hogy nem szeretne múzeumban élni. Végül szép festett bútort készítettem nekik, és hézagolva kazettás mennyezetet is.
Vargyas polgármestere lettem. Tizenkét nagyon jó kaliberű kézműves él a szülőfalumban, és nekik szeretnék egy egyesületet összehozni, ami más erdővidéki mesterekkel is kibővíthető. Szeretném, hogyha Vargyas olyan híres lenne bútorkészítőiről, kovácsairól, mint Korond a fazekasairól, kerámiáiról.
(Az írás Üveggolyó mellékletünkben jelent meg.)
