Sardar Tagirovsky
Sardar Tagirovsky, akit az egyik legizgalmasabb fiatal színházi alkotónak tartanak térségünkben, a spanyol Cervantes regényének motívumai alapján rendezi a Don Quijotét az Újvidéki Színházban. Az előadás Don Quijote Second Hand címmel holnap, 19 órakor kerül bemutatásra a színház nagy termében.
A 17. század elejei, első újkori regény hőse, Don Quijote alakja az örök illúziók és reménytelen küzdelmek/szélmalomharcok allegóriája lett.
– Akár olvassuk a spanyol Cervantes kétkötetes regényét, akár filmen látjuk, akár hallunk róla, kirajzolódik a jó szándékú, de nevetséges álmodozó Don Quijote alakja, kissé meggörnyedt háttal ül a szamarán, s azt hiszi, az ló, és mindenben a lovagságot látja. S ott van mellette az örök barát, Sancho Panza. Az emberek többségének Don Quijote alakjával kapcsolatban a szélmalmokkal való harc jut eszébe, amely látszólag értelmetlen. Nagyon érdekelt Don Quijote alakja és az ő fő problémája, ezért vállaltam a darab rendezését – mondta az Oroszországban született, Magyarországon élő Sardar Tagirovsky, akit nemcsak rendezőként díjaztak, hanem aki színészként külföldi filmekben és sorozatokban bizonyított. – A regényhez köthetően nagyon sok drámai, színpadi struktúra megpróbálja a regényt valamilyen módon formailag visszaadni. Mivel a regény és a színház között óriási különbséget éreztem, nekem az a fontos, hogy azok a mondatok, amelyeket Don Quijote vagy Sancho mondanak, valóban élőek legyenek. Mi a lovag történeteit nem meséljük el elejétől végig, hanem minden színészünk, aki játssza, vágyik a lovagkorra, mint Don Quijote. Ahogy halljuk a szöveget, a lovagkor, a gyerekkor rajzolódik ki. Emlékjelenetekbe beágyazódva, a színészek emlékeiben kerülnek terítékre ezek a szövegek. Bemutatjuk a színészek emlékeit – nem pszichodramatikus módon, hanem a szó nemes értelmében teátrálisan, és ebbe illesztjük bele a szövegeket. Az emlékek többnyire nonverbálisak, de néha belekerülnek a szövegek, ahol valami nagy igazságot akar a gyermek kifejteni azzal a felnőtt közönnyel, amely sokszor érinti a gyermeki lelkünket, mert mi, felnőttek, mindannyian gyermekek és felnőttek vagyunk. Olyan gyerekekké akarom változtatni a színészeket, akik nem adták fel az álmaikat. Nekem ez egyfajta párhuzamos gondolatmenet azzal, hogy beszéljek arról, hogy mi a színész „alaplényege”. Ez az előadás egyfajta ars poeticám. Csinálhatjuk a színházat amatőr vagy profi szerkezetben, bárhol bármilyen társadalmi rendszerben, a játékkedvünk, a képzeletünk a mi belső lehetőségünk és esélyünk arra, hogy felfrissüljünk.
Eléggé naiv ember tudok lenni és elég hiszékeny, és nagyon szeretek hinni dolgokban. A munkafolyamat során azt érzem, a közös, egymás iránti rajongásunkból, az inspirációból épül föl a munka. És a munka során folyamatosan küzdünk, mert az igazi, belső szélmalmok, a félelmeink óriások. Don Quijote a szélmalmokat túlnagyítja. Mi ezekkel a félelmekkel harcolunk, hogy felszabadítsuk a gyerekkort, a lovagkort.
Mennyire különbözik Sardar Tagirovsky Don Quijotéja Cervantes Don Quijotéjától?
– A „second hand” névvel módosítottam a mű eredeti címét, mert regényt nem lehet első kézből színpadra vinni, hanem csak másodkézből. A jó regény vagy a jó dráma mindig bizonyos szövegekre épül. Cervantes két regényéből öt százaléknyi olyan szöveg van, ahová elérkezik a dolog, a többi csak ürügy, hogy addig elérkezzünk. Ezek a szövegek viszont univerzálisak, amikor ezeknek a gyermekiség-érzése létrejön a világgal szemben. Az univerzalitás érdekel: hogyan lehet a szerző egyszerre ilyen pimasz a saját hősével, és egyszerre ennyire együtt érző. Hogyan lehetek a színésszel, a nézővel, aki az alkotótársam, egyszerre pimasz és együtt érző...
Izgalmas műhelymunka során alakult az előadás.
– A színészekkel picit beszélgettünk a műről. Azok alapján a zeneszerző írt zenét, amit folyamatosan finomít. A színészek feladata volt, hogy leírják a zenehallgatás közben eszükbe jutott emlékeiket, a sokból pedig kiválasztottam néhányat. A következő alkalommal már ők maguk készítették elő a saját emlékeiket. Ez a munkamódszer azért érdekelt, hogy már tudjunk ilyen naivan Don Quijotéból létezni. A jelenetek többségébe jelentősen „belenyúltam”, hogy a jelenetfüzérrel egy egész világot kapjunk. Voltak olyan jelenetek, amelyek nagyon személyesen hatottak a formájukkal együtt. Ezeket a formai jeleneteket nagyon sok esetben megtartottam, minimálisan változtattam, és ahhoz képest szerkesztettem hozzá másfajta dolgokat, hogy amikor oda érkezünk, az vissza legyen igazolva. A harmadik eset az, amikor nekem eszembe jutott valakinek a beszélgetésével kapcsolatban egy jelenet, s azt elejétől a végéig megcsináltam.
A színészeknek nagyon fontosak az emlékek, hogy a nézők ne csak szórakoztató vagy gyártó színészeket lássanak szerepekben, hanem meglássák bennük a gyerekeket, a Don Quijotékat. Mi később a szerkesztés egy részét a színészekkel végeztük, és egy nagy részét Lénárd Róberttel szerkesztettük, de a filmrendező és a zeneszerző is folyamatosan befolyásolta a munkánkat.
A Don Quijotéban a lényeg, hogy a szerepeink mögé tudjunk látni, és föl tudjuk idézni azt a szabad játékkedvet, ahol már nincsenek szerepek, hanem csak a játék van. Úgy érzem, hogy az, ami a próbafolyamat során történt a színészek között, kihathat a nézőkre is, akik meg fogják érezni, hogy mi önmagunkat próbáljuk megkeresni.
A Don Quijote az ars poeticám. Az érdekelt, hogy az olvasmányélmény hatására tudjak színházat csinálni. Cervantes műve nem dráma, hanem regény. Mi pedig az előadásban emlékekkel azért dolgozunk, mert többnyire gyerekkorra vezethetőek vissza, említettem már a lovagkor–gyermekkor párhuzamot. Nagyon érdekel, a gyermek hogyan tudja földolgozni azt, hogy egyszer el fogja veszíteni a körülötte levő világot. Azt hiszem, európai szinten – most többnyire általánosítok – a halál és a szerelem tabutémának számít, sem a családban, sem az iskolai intézményekben nem beszélnek róla. Úgy érzem, ha erről több lenne a kommunikáció, akkor a gyerekek egészségesen tudnák megérezni ezeket a témákat. A Don Quijote-előadás egyfajta modern rítus lesz, amelyben feldolgozzuk a halandóságunkat. Don Quijote az örök lovagrendben, az örök gyerekkorban hisz. Remélem, hogy ilyen naivan, ilyen egyszerűen fel tudjuk ezt idézni a felnőttekben, és le tudjuk magunkban győzni a kritikai szemléletet.
Mennyire ismerte a színészeket, akikre szerepet bízott?
– A munkafolyamat előtt, az ismerkedés, a mozgás- és pszichológiai tréning során láttam, a színészek elég edzettek, elég sok hit van bennük, és kellőképpen rugalmasak, hogy egy ilyen munkafolyamatot végig tudjunk vinni méltóságteljesen és lényegre törően. Ahogy készítették az emlékeket, az emlékeik olyan fontossá váltak, mintha a sajátjaim lennének. A halálhoz, a barátaikhoz, a küzdelmekhez, a nagy emberi, univerzális témákhoz kötődő emlékeik annyira megérintettek, hogy én azokkal az emlékekkel aludtam, álmodtam, mintha néhány velem történt volna meg. Azt hiszem, nekem mindent alá kell rendelnem azért, hogy ezek az emlékek ki tudjanak bontakozni. Nem egy az egyben játsszuk az emlékeket, hanem úgy, hogy a néző számára a lényege látható legyen, hogy együtt megérezzük egymás múltját.
Kik játsszák a (fő)szerepet?
– Mindenki főszereplő, mellékszereplő és statiszta is. Tizenkét színésszel dolgozom, a tizenkettő fontos szám: az évnek a felosztása, részben az apostoli szám. Nagyok sok dolog bontakozik ki, nagyon sok apró utalás és finomság van ebben, amit nem mutatok meg direkt módon, de köthető a vallási értelmezéshez is.
A színészek nem szokványosan építenek föl szerepeket, hanem megmutatják az emlékeikben a létezésüket, és a többieknek is segítenek. Az elejétől kezdve tudjuk: ők színészek. Végigkövetem a gyerekkori vágyaikat, mert mindenkinek mást jelent ez a lovagkor. A vágyakat építjük föl az előadás végéig, hogy ki tudjanak teljesedni.
n Az ön vágya is megjelenik színpadon? Mi szeretett volna lenni?
– Űrhajós akartam lenni, a csillagok közé kerülni…
Most a csillagok között vagyok – a színészek között dolgozhatok.
A Don Quijote színpadra állításában Sardar Tagirovsky rendező munkatársai: Dobre Kothay Judit díszlettervező, Lőrincz Ilona kosztümtervező, Nagy Bianka filmrendező, vágó és Szentgáli Csaba operatőr. A szerepeket Banka Lívia, Krizsán Szilvia, Elor Emina, Ferenc Ágota, László Judit, Nagyabonyi Emese, Mészáros Árpád, Pongó Gábor, Huszta Dániel, Sirmer Zoltán, Szalai Bence és Németh Attila alakítja.
