Két héten belül, e hó 20-án a szabadkai Népszínház Magyar Társulata a szerző rendezésében színre viszi Tasnádi István Kupidó című darabját. Az előadás egy szvingerklubban játszódik, a szabadság egy általunk, nálunk alig ismert formájával kacérkodik. A szerző-rendező korábban is dolgozott már Szabadkán, legutóbb a Tapasztalt asszony című produkciót hozta létre a társulattal közösen. Elmondása szerint jól érzi itt magát, és ismét egy olyan munkában vehet részt, amely valahol társadalmunk ingerküszöbét feszegeti.
Újra Szabadkán dolgozik. Ennyire szeret itt, ennyire jó a társulat?
– Másfél évvel ezelőtt, amikor a Tapasztalt asszonyt készítettük, még nem ismertem a társulatot, az úgymond egy vakrepülés volt, és úgy érzem, bejött. Nagyon jó volt együtt dolgozni, igazán inspiráló ez a közeg, és azok az emberek, akiket megismertem. Ők is nyitottan és kíváncsian fordultak felém, úgyhogy nagyon örültem, hogy a társulat meghívott egy következő munkára. Ez esetben egy picit más a felállás, mert ellentétben a Tapasztalt asszonnyal, ezúttal egy megírt darabbal érkeztem. Most valamivel kevesebb lehetőség jut az improvizálásra, de igyekszem teret adni, hogy a színészek is hozzátegyék a darabhoz a saját gondolataikat.
A Kupidó egy öt éve bemutatott darab. Mennyiben változott a szöveg, a rendező, az ön hozzáállása?
– Öt évvel ezelőtt készült először előadás ebből a szövegből, amit egy olyan csapattal csináltam, akikkel korábban is sokat dolgoztam együtt, gyakorlatig baráti közösség volt. Velük a Krétakörben sok olyan előadást hoztunk létre, amely abszolút improvizatív alapú volt, így akkor csak kétharmadáig írtam meg a darabot, és azt gondoltam, hogy majd együtt befejezzük. Rá kellett azonban jönnöm, hogy ez a vegyes módszer nem működik, tehát amikor már megvannak a karakterek, megvan a fő történet, az írói szándék, akkor nagyon nehéz úgy kapcsolódni egy színésznek, hogy gyakorlatilag szerzőtárs legyen. Nehéz egyszerre rendezni és írni – végül valahogy befejeztem a darabot, de nem voltam vele elégedett. Tulajdonképpen azóta motoszkált bennem, hogy bárcsak lenne egy második esély, hogy újra átgondoljam ezt az egészet. Ezért is örültem neki, hogy lehetőségem van itt újra dolgozni ezzel a szöveggel, mert egyrészt kiváló a szereposztás, másrészt pedig egy olyan inspiráló, nyugodt közeg, ahol újra neki lehet futni, és talán megtalálni az eredményes lezárást. Eddig szépen haladunk, a közös gondolkodás során árnyalódik, sőt újabb rétegeket kap a történet.
Hogy tapasztalta, van ennek a térségnek egyfajta prűdsége, amit zavarhat ez a témakör, az a nyíltság, amivel fölvállalja ezt a világot?
– Mindenhol, Budapesten is zavarhatja ez egyesek érzékenységét. Úgy tudom, hogy Szabadkán nincs szvingerklub, de Magyarországon sem nagyon elterjedt ez a dolog, inkább nyugaton, Németországban, Franciaországban vagy USA-ban felkapott szokás. Tehát olyan társadalmakban, amelyekben évtizedek, évszázadok óta egy demokratikus alapú, elfogadó, befogadó, nyitottabb közeg van. Erről is szól egyébként ez a történet. A felszínen néhány házaspárok magánéleti krízisét és annak megoldási kísérletét látjuk, tágabb értelemben viszont szól arról a darab, hogy mit kezdjünk a szabadságunkkal. Itt is és Magyarországon is azt tapasztalom, hogy megyünk vissza valamiféle félautoriter rendszer felé, mintha a társadalom nagy része nem tudna mit kezdeni a szabadsággal, a demokráciával. Csak azt látja, hogy vita van, hogy szócséplés van, hogy a másikat is meg kell hallgatni, ami dögunalom, ezért inkább jöjjön valaki, aki megmondja a tutit, amihez igazodni lehet. Nagyon gyenge a civil társadalom, mindent a pártoktól várunk, amelyek már réges-régen lejáratták magukat, ugyanazok az emberek égetik el az arcukat ki tudja hányadszor. Elég tragikus a helyzet. Mi közben a politikusokra mutogatunk, csináljuk róluk szatirikus, leleplező előadásokat, ugyanakkor ott van a személyes felelősség kérdése, hogy mit teszünk mi. Mikor áll ki az ember a személyes szabadsága érdekében? Vagy tényleg nem kellenek ezek a szabadságjogok? A nyugati típusú társadalmak elfogadják pl. a melegek szerelmét is, nálunk viszont néhányan savval megtöltött tojással hajigálják meg a felvonuló melegeket. Óriási vita van társadalmon belül, és egyre nagyobb azoknak a tábora, akik úgy gondolják, hogy mások ilyen jellegű szabadsága perverzió, tiltandó, erkölcstelen stb. Volt egy bő egytized, amikor úgy tűnt, hogy ezek a dolgok beleférnek egy sokszínű közösség életébe, de mostanság mintha visszarendeződés történne, nemcsak Magyarországon és Szerbiában, hanem Nyugat-Európában is. A szélsőjobb térnyerésével egy újfajta konzervativizmus tör előre.
Akkor ez a szvingerklub témakör valahol abból is adódik, hogy folyamatosan újabb falakat kellene ledöntenünk és nem a régieket újraépíteni?
– Tíz éve van az Európai Unióban Magyarország, de ez egyszerűen nem tudatosult az emberekben. A szovjetek után most Európa lett a mumus, miközben ha elvonnák azt a támogatást, amit kapunk, összeomolna minden. Az emberek sírnak vissza egy száz évvel ezelőtti világot, mert a propaganda erre sarkallja őket. A világ megváltozott, van rengeteg problémája ennek a mai, modern Európának is. De mai problémái vannak, ezekkel kellene már szembenézni, nem a száz évvel ezelőttiekkel.
Nem azért foglalkozom egyébként ezzel a témával, hogy népszerűsítsem a szvingerklubokat, életemben nem jártam még ilyen helyen, viszont azt gondolom, hogy ez egy kiváló modellhelyzet. Tudomásul kell venni, hogy vannak, akik ezt napi szinten az életük részévé teszik, akár családanyák is. Ez egy erős képlet arra, hogy lám-lám, vannak emberek, akik meg merik tenni azt, amit mások nem, vagy csak titkos gondolataikban. Ettől ők még nem feltétlenebbül lesznek boldogabbak – de legalább bátran kipróbálták személyes szabadságuk határát.
