Kedden este a Gyermekszínházban zajlott az idei Kortárs Vajdasági Magyar Szerzők Felolvasószínháza, amelyen a drámapályázat két nyertes színművét láthatta a közönség. Szegedi-Szabó Béla Áldozócsütörtök című színdarabját Péter Ferenc, Csík Mónika Magánymitológiák művét pedig Csernik Árpád állította színpadra. A bemutatott művek után vitaestre került sor, amelynek moderátora Pozsgai Zsolt drámaíró és rendező volt.
Mint azt hallhattuk, hat színmű érkezett a pályázatra, amelyek különböző témákat dolgoztak fel, különböző színházi formákban. Némelyik nyitott szálakat hagyott, némelyik túl sok mindent zsúfolt magába. Felmerült a háború, az öngyilkosság témája, volt életből merített történet, lélektani dráma és musical is. Habár mint a hat színdarab továbbgondolásra érdemes, a kurátorok mégis egyértelműen a két bemutatott színművet emelték ki.
A drámapályázatra beérkezett művekkel kapcsolatban Pozsgai Zsolt osztotta meg gondolatait az egybegyűltekkel:
– Hat színmű érkezett, ami nem sok, de azt jelenti, hogy a dilettánsok ezúttal elfordultak. Ez egyrészt jó, másrészt viszont a több műből sokkal könnyebb átlátni azt, ami valódi értékeket hordoz magában. A drámák értékelésekor nagyszerű, hogy képet kaphatunk az indíttatásról: kit és mi vezérelt arra, hogy színdarabot írjon, vajon a belső kényszer, a megmutatkozási vágy, a színház iránti alázat, vagy a színészek iránti szeretet az, ami egyszer csak átfordul prózába. A beérkezett hat mű közül könnyen döntöttek a kurátor tagjai, egyértelmű volt, hogy ez a két darab kerül bemutatásra felolvasó színházi formában, de mind a hat beérkezett darab továbbgondolásra érdemes, a kapcsolattartásra a dramaturgiával és a színházzal – hallottuk Pozsgai Zsolttól, aki kiemelte, hogy a látottak több volt, mint felolvasószínház, ennélfogva kitért a rendezők munkájára, a felolvasószínházak szerepére és a drámaírók fontosságára.
– Nagy a felelőssége a felolvasó színháznak, hiszen sok minden a rendezőre van bízva. Két rendezői formát láthattunk, az első darabot egy versnek, eposznak láttam, amely rendezőileg nagyon ügyesen lett szétszedve. Nem is mindig a szöveg, hanem a szöveggel való játék szólalt meg. A másodiknál a rendező hűen ragaszkodott a szöveghez, és ezt próbálta átadni a színészeknek.
Soha nem adtam még felolvasószínházra darabot. Nem igazán kedvelem a felolvasószínházakat, mert az igazi találkozás számomra mégiscsak a próbafolyamat. Léteznek azonban helyzetek, amikor a felolvasószínház rendkívül hasznos szerepet tölt be, hiszen a színház vezetősége megismerkedhet a darabokkal, a szerzők pedig közel kerülhetnek a színészekhez. Mindez akár folytatást is eredményezhet, hiszen a szerzőket továbbinspirálhatja az előadásban látott valamely figura vagy színész. Új témát válthat ki, a színésszel való találkozás az inspiráció lehetőségét hordozhatja magában. Ezt magamon tapasztaltam. Színházi berkekben nagyon szerettem a színészeket magam körül tudni, és úgy gondoltam, azért kell írnom, hogy hozzáadhassak a tehetségükhöz. Utána pedig boldogan fogadjam el azt, ahogy a tehetségükön keresztül átszűrik a szöveget. A színházaknak újból fel kell ismerniük, hogy a drámaíró és az író a színház része. Legalábbis színházközelben kell tartózkodniuk. Örülnék, ha visszatérne az ún. házi szerzők világa, amikor a színházak házi szerzőket alkalmaznak, és lehetőséget adnak, hogy együtt dolgozzanak a társulattal. Fontosnak tartom egy színházon belül a írói holdudvar kialakítását – hangsúlyozta Pozsgai Zsolt.
A továbbiakban Kerényi Imre rendező, egykori színházigazgató, egyetemi tanár, publicista szólt a felolvasószínházon látottakról:
– Ismét megerősödhettem abban, hogy Szabadka egy fontos kulturális hely, nem csupán Kosztolányi és Csáth, valamint nem csak a kortárs délvidéki írók miatt. A szabadkai elkötelezett, nagy tradíciójú, nagyon igaz kulturális magyar hagyományának gyönyörű folytatása volt a mai nap. Engem elsősorban az fegyverezett le, hogy a két mű írója hű szülőföldjéhez. Nagyon szép az, ha nem tudunk elszakadni a hazánktól, mert a hazánkat mindig visszük magunkkal. Gyönyörű, hogy Vajdaságban létrejött két ilyen tökéletesen beszélőképes színdarab. Ez a magyar kultúra elpusztíthatatlanságát, szépségét, decentralizált voltát jelenti. Egyben felelősséget ad a művelődési élet képviselőinek, hogy mindezt ne hagyják veszni – mondta Kerényi Imre.
Innentől kezdve az est kritikus hangnemben folyt tovább. Kerényi Imre tanácsokat adott a szerzőknek és rendezőknek az előadások érthetőségéről, a kapaszkodókról, az emberszeretetről és a hazaszeretetről. Ezekkel kapcsolatban vita alakult ki.
