Olvastam a Magyar Szó színházi mellékletében, hogy a világon először az Újvidéki Színház adja elő a Babett hazudik ifjúsági előadást. Megnéztem az ősbemutatót december 19-én, épp a nagyfiam születésnapján. Ő bulizott a barátaival, fiúkkal, lányokkal, én meg a színházban ültem. Már az előadás kezdetén elszállt a szülői büszkeségből fakadó ünnepi hangulatom. Beleborzongtam közelről nézve a „gyerekek” testet kimerítő táncát, hallgatva alkoholmámorba zuhanó öklendezésüket, érezve félelmükben való zihálásukat. Nem volt kellemes élmény, és minden mást elfelejtettem, kivéve a fiam szülinapi buliját. Vajon ott minden rendben van? Nem vagyok szakmabeli színházi berkekben, ezért nem is a darab művészi értékével foglalkozom. Szülő vagyok, pubertáskorúak anyja, aki minden olyan este, mikor buliba mennek a gyerekek, felteszi a kérdést magának, vajon kaptak-e elég melegséget, szeretet, útmutatást itthon, a családtól, a barátaiktól, hogy majd NEM-et tudjanak és akarjanak mondani a bizonytalanságba hajszoló kihívásokra? És a társaik ugyanúgy…. Pszichológus is vagyok, és tudom, nem elég csak bölcselkedni, aggódni... Tenni és kellene valamit értük, velük, ezekért a hirtelen megnőtt lányokért és fiúkért, akiknek „ezerszer” több információjuk van a világról, mint nekünk, „öregeknek” vagy akár a szakembereknek, ám sokszor nincs meg hozzá az erkölcsi lépték, aminek alapjának dönthetnének mi a helyes és mi a veszélyes számukra. Persze nehéz velük kommunikálni. Nincs ránk idejük, meg lehet, hogy nem is érdekeljük őket. Nincs rájuk időnk. De lehet, hogy bennünket sem érdekelnek ők igazán – megmagyarázzuk, mennyi mindent megtettünk már értük, feláldoztuk a legszebb éveinket, agyonra dolgozzuk magunkat, hogy nekik jobb legyen, és így tovább, csak éppen nem ismerjük őket. A saját gyerekeinket. Erről szól ez az ifjúsági előadás, hogy mennyire nem tudjuk mi felnőttek, szülők, mi van velük, hol járnak, hogyan szórakoznak, milyen kérdésekre szeretnének választ kapni. Én nemcsak a fiataloknak ajánlanám a Babett hazudik előadást, hanem szülőknek is, akár szülőértekezletre vinném be a középiskolákba, hogy „essen már le a tantusz”: valamit nagyon helytelenül csinálunk – mi felnőttek is.
Talán lesznek még szülők, iskolaigazgatók, pedagógiai vezetők, pszichológusok, társadalomkutatók, akik szintén megnézik az előadást, szintén elborzadnak, és meghallják annak üzenetét: ismerni kell a fiatalokat ahhoz, hogy bizalmat építhessünk ki velük, és segíthessük őket elkerülni a bajt.
