Jó volt, szép volt, de örülök, hogy vége! – nagyjából ezzel a mondattal tudnám összefoglalni gondolataimat a viadal kapcsán. No nem azért, mert nem szeretem a focit, szívesen nézem és tudósítok róla, de valljuk be őszintén, hogy egy hónap alatt azért némileg megcsömörlik tőle az ember (főleg lánya – és ebből kifolyólag egyébként se mondjon semmit, mert úgysem ért hozzá), pláne, ha munkahelyi ártalomként épp a kevésbé érdekes, mondhatjuk, inkább unalmas, gól nélküli döntetlent hozó találkozók jutnak neki osztályrészül. Értem én, hogy a világ legnézettebb, legjobban fizetett sportága, de őszintén szólva kissé túlzónak találom a hosszasan elhúzódó lebonyolítást és a 24 csapatos mezőnyt, de ez már legyen az én gondom…
Ami valójában hiányérzetet hagyott maga után, az a sztárjátékosok kevésbé kimagasló teljesítménye – hiszem azt, hogy a klasszisoknak nemcsak a jól fizető klubmeccseken kell odatenniük magukat, hanem a nemzeti együttesben is meg kellene szakadniuk egy-egy győzelemért. Igazándiból ezért nem szeretem a Szoboszlai-jelenséget. Értem én, hogy csapatkapitányként mindenben az élen kell járni, de a pályán talán nem az alapján kellene megítélni egy focistát, hogy eredménytől függően elsőként sunnyog szégyenkezve, avagy rohan diadalittasan a szurkolók elé, és az élen vágtázik a hordágyért. A pitchen kívül nyilván kiváló emberi tulajdonságok ezek, de a füvön inkább a tehetségét csillogtassa, és vezesse legjobb tudása szerint győzelemre vagy legalább tisztes helytállásra a válogatottat.
Szegény Cristiano Ronaldóra e tekintetben nem lehet panasz, erőlködött rendesen, tömték is a társak labdával. Sőt, mindent megtettek, hogy ne fejezze be gól nélkül a tornát, de csak nem jött össze az a fránya találat és a legjobb négy. A személyes dráma annál inkább. Megosztó személyiség, de az vitathatatlan, hogy bármelyik tragikomédiában megállná a helyét a színpadon, ha magáénak érzi a darabot. Pedig a felállítás alapján bőven benne a lenne a portugálokban az első öt hely valamelyike, de úgy látszik, a Ronaldo-kultuszt egyelőre nem tudják levetkőzni, és ezáltal előrelépni sem.
Luka Modrićot viszont őszintén sajnáltam. A horvátok ezúttal jócskán elmaradtak az utóbbi világversenyeken, főleg világbajnokságokon mutatott teljesítménytől. A 2018-as vb aranylabdása minden bizonnyal keserű szájízzel búcsúzott Németországtól, nem valószínű, hogy a 38 éves klasszisnak lesz még alkalma Eb-éremmel gazdagítani e tekintetben hiányos gyűjteményét.
A spanyolok aranyérmét a legtöbben már a torna előtt borítékolták, amit a csoportkör csak megerősített, arra viszont talán kevesen gondoltak, hogy az olyan neveket, mint Carvajal, Morata, Laporte, Fabián Ruiz, Olmo vagy épp Rodri, felvonultató együttes üstökösként berobbanó sztárja a 17. születésnapját épp a döntő előtt egy nappal ünneplő Lamine Yamal lesz. Fantasztikus a kölyök! No, számomra az ilyen újoncok, csiszolatlan gyémántok, megzabolázatlan csikók teszik élvezetessé a meccseket. Akikbe tinikoruk ellenére annyi tehetség és kurázsi szorult, hogy nem roppannak meg a helyzet súlya és egy-egy összecsapás tétje alatt, hanem játszanak. Könnyedén s olyan természetességgel, amire valóban csak az istenadta tehetségek képesek. Miattuk érdemes kibírni ezeket a heteket!
