Korrepetitor és zeneszerző a szabadkai Népszínházban, zenei szerkesztő a Pannon RTV-ben, a Szabadkai Filharmónia tagja és hangszerelője – már ebből a kurta bemutatásból is látszik, hogy ifj. Kucsera Géza igencsak szerteágazó zenei tevékenységet folytat. Több előadás zenéje fűződik a nevéhez, például az Aska és a farkasé vagy az Eastwicki boszorkányoké, az Interetno fesztivál himnuszának zenéje is hozzá kötődik, sőt műsorokhoz is írt zenét. Jelenleg is elfoglalt, a többi között készül a Vajdasági lakodalom bemutatójára, a Szabadkai Filharmónia újévi koncertjére és a január 22-én és 23-án sorra kerülő kArc koncertre. Nemrég pedig átvette a Vajdasági Magyar Művészeti díjat:
– Nagyon meglepett a díj. Alkalmat adott arra is, hogy visszatekintsek az elmúlt tíz-húsz évre. Azokra az időkre is, amikor még csak kezdtem a zenélést. Próbáltam magamnak is megindokolni a díj odaítélésének döntését. Ekkor ébredtem rá, hogy zenei téren nagyon sok minden történt velem. A zene mindig is jelen volt az életemben. Ikertestvéremmel, Kucsera Csabával sok zenét hallgattunk. A szüleink engedték, hogy szeressük a zenét. Apám egyszer hazahozott egy gitárt, és úgy akasztotta fel a falra, hogy mi is elérjük. Kíváncsi gyerekek voltunk, és egyre többször emeltük le. Mégis a szaxofonba szerettem bele, mivel azonban csak klarinétot tudtunk szerezni, azon kezdtem el játszani. Nem szerepelt a terveink között, de felvettek bennünket a szabadkai Zeneiskolába. A gimnáziummal párhuzamosan odajártunk középiskolába. Az igazi pályafutásom így indult meg. Két szakon tanultam, elméletin és klarinéton. Utána a budapesti Kőbányai Zenei Stúdióba jártam. A dzsessz vonzott, de akárcsak a többiek, én is mindent magamba szívtam, mert ízig-vérig zenész tanáraink voltak. Mi lettünk az első generáció. Egész nap az iskolában tartózkodunk, és úgymond loptuk a tudást. Már első évben együtt zenélhettünk a tanárainkkal, például Jávori Vilmossal és Babos Gyulával, színházakkal is dolgoztunk, és közben együttműködtem a Szabadkai Filharmóniával. Azután az akkor még leendő feleségemmel visszatértünk Szabadkára, és elkezdtünk dolgozni a szabadkai Zeneiskolában. Előbb a szaxofon szak, néhány év múlva pedig a dzsessz tanszak nyílt meg.
Mikor kezdtél együttműködni a színházzal?
– A budapesti tanulmányaim idején. Az első színházi munkámra a szabadkai Gyermekszínházban került sor. A Zenélő házhoz szereztem zenét, amelyet Hernyák György rendezett. Tulajdonképpen ez irányított a színház felé, és nehéz szívvel, de feladtam a zeneiskolai munkámat. Azóta misszióként élem meg, hogy a színháznak legyen zenekara.
Több műfajban szereztél már zenét. Ez mennyire állít kihívás elé. Egyáltalán mikor kezdtél el zeneszerzéssel is foglalkozni?
– Még középiskolában. Élvezem a változatosságot. Soha nem álltam ki egy stílus mellett. Szeretem a dzsesszt, de attól még más zenei stílusok is érdekelnek. Nevetséges, amikor az egyik zenei stílus képviselői ócsárolják a másikat. Szerintem csak jól és rosszul eljátszott zene létezik. A színházi zenékben azt szeretem, hogy nem konkrétak. Kétezer óta Hernyák Györggyel csaknem húsz produkció kapcsán dolgoztunk együtt. Könyvet írhatnék arról, hogy a rendezők hogyan fogalmazzák meg elképzeléseiket. Egyszer Hernyák György azt mondta, kell neki nyolc méter zene. Először nem értetettem, miről van szó, azután kiderült, hogy addig kell a zene, amíg a színész megteszi azt a távot. Nagyon szeretek Hernyák Györggyel együttműködni, a tervek szerint hamarosan a Macbethet készítjük. Magányosabb történet a filmzene írása. Ezt is kipróbálhattam, Szekeres Csaba filmje által, hamarosan pedig ismét együttműködünk.
A kArc irodalmi kávéházban hangsúlyos szerepet kap a zene. Hogyan születnek az ott hallott szerzemények?
– A kArcban verseket zenésítünk meg, és Pálfi Ervin gyakori partnerem, ha zenélésről vagy zeneszerzésről van szó. Többen is csatlakoztak hozzánk, például a Garden Quartet tagjai, Miroslav Jovančić, Goran Evetović, valamint Sánta Zoltán. Mivel összejött harmincöt dalunk, jött az ötlet, hogy szervezzünk egy koncertet, méghozzá a Szabadkai Filharmóniával, így tehát január 22-én és 23-án, a Jadran színpadon, az MNT támogatásával, kArc-koncert lesz, amelyen színészek énekelnek majd.
Most hétfőn, december 23-án, pedig a Vajdasági lakodalom bemutatója. Ez a világ mennyire új számodra?
– Nem annyira új, a középiskolában már volt egy zenekarom, akikkel tánczenét is játszottunk. Gólyabulikon, szilveszteri partikon, bálokon és lakodalmakon léptünk fel. A testvérem Kucsera Csaba egyébként a 3+2-ben basszusgitározik.
Sok dalt szereztél már, gondoltál-e arra, hogy jó lenne megjelentetni őket?
– Jó lenne, de az egy elég bonyolult folyamat. Amikor elkészítek egy számot, utána már nem követem a sorsát, pedig talán kellene. Átadom, és már a másikon gondolkodok. Nekem a megjelenés pillanata a fontos.
Gyerekeid érdeklődnek a zene iránt?
– Három gyerekem van, hat, öt- és háromévesek, valamint egy csodálatos feleségem, aki jobban átlátja a dolgaimat, mint én. Érdekes, hogy most a gyerekeim buliznak a Zenélő házra. Ők a fő kritikusaim. Mindig véleményezik a zenéimet. Általában tetszik nekik, de előfordult, hogy azt mondták, nem jó.
Habár állandóan zenével foglalkozol, szoktál-e szabad idődben zenét hallgatni? Milyen zenét hallgatsz ilyenkor?
– Kevés időm marad rá. Belehallgatok tíz másodpercet egyik dalba, majd tízet egy egészen másikba. Ezt háromhavonta csinálom úgy fél óráig. Erre azt mondom, hogy kollázsszerűen hallgatom a zenét. Filmet is így nézek. Mindezt talán az időszűke hozza. Meg egyáltalán milyen zenét hallgassak? A fejemben állandóan szól valamilyen zene.
