Nemrég nagy sikerű koncertet tartott Szabadkán Kemal Gekić, horvátországi születésű zongoraművész, aki nemzetközi hírnévre tett szert. Azóta a világ több táján koncertezik, három kontinensen él és tanít, többek között a floridai egyetemen és Japánban. Kemal Gekić az újvidéki Művészeti Akadémia hallgatója volt, karrierje is innen indult. Szabadkai koncertje előtt az újságírókkal beszélgetett, és eközben sok téma felmerült, egyebek között az oktatás és a tehetséggondozás is.
Mennyire elégedett a klasszikus zene támogatásával és népszerűsítésével?
– Térségünkön még létezik valamennyire állami támogatás, ami a klasszikus zenét illeti, és ez nagyon jó. Soha nem tartoztunk ugyan a keleti blokkhoz, ahol egyes országokban az állam sokat fektetett bele a sportba és a művészetekbe, de a régi ingyenes iskolarendszerünk remek volt, és ezzel nem is voltunk tisztában. Abban nőttünk fel, magától értetődőnek számított, hogy nem fizetjük sem az oktatást, sem az egészségügyet. E rendszer produktuma vagyok én is. Az állam most is fordít figyelmet a klasszikus zene vagy más művészetek oktatására, de már egyre kevésbé. Ha lendíthetünk a művészeteken az jó, mert nyugaton ez nem egy feltétlenül szükséges terület. Sokat utazok és többféle iskolarendszerben dolgozok, így betekintést nyertem ezekbe a dolgokba. Amerikában, a floridai egyetemen például nem létezik alapfokú zenei oktatás. Ezt a területet, a pénzelésével együtt, egyfajta tanári egyesület irányítja és a színvonal így hullámzó. Általában magánindíttatásból jönnek létre művészetpártoló projektumok. Azután léteznek elvárások is: magától értetődő, hogy egy milliomos támogasson valamit, ha nem az egészségügyet, akkor a művészeteket. Odaát mégis több a lehetőség. Szerintem mindenképpen jó sül ki abból, ha szerveződnek események, ezeket pedig népszerűsíti a média, mert így folytatódik egy hagyomány. Fontos, hogy mit hagyunk az újabb generációknak.
Hivatásánál fogva sokat tartózkodik úton. Mit jelent ilyenkor az idő?
– Az idő az egyedüli amivel rendelkezünk. Nyugaton a harcot az idővel, a futást a megélhetésért „rat race”-nek, azaz mókuskeréknek hívják. Ez az, amikor a gépezet részévé válunk. Jó ettől egy kicsit elrugaszkodni. Amikor tízezer méteres magasságban, tizenhat órát töltök repülőben, van időm meditálni és gondolkodni. Némely kollégám évente százhúsz koncertet tart. Ha tehát egy nappal előbb kell a helyszínre érnie és másnap visszautazni, akkor évente 360 napot utazással tölt. Ilyen tempóban nagyon nehéz újat tanulni, új repertoárt összeállítani és azt elmélyíteni. A fellépések az egyszer már megtanultak prezentációi, ami művészi koncepcióként szerintem helytelen. Jómagam negyven koncertet vállalok évente. Az utazás, a világ megismerése vonzó, de ára van. Kezdve a fizikai megpróbáltatásoktól, mint amilyen az időeltolódás. Gyakran Japánban zenélek, ami tizennégy óra eltérést jelent. Kevesen bírják ezt huzamosabb ideig. A meditálásra, elmélyülésre fordított idő tehát nagyon fontos. Azután persze kell az akció is.
Foglalkozik-e tehetségekkel?
– Folyamatosan. Újvidéken létezett egy ún. nulladik csoport, akikkel én is foglalkoztam. Az ott tanító akadémiai tanárok feladata volt felismerni és segíteni azokat, akik kiemelkedtek, hogy könnyebben iratkozhassanak be az akadémiára. Ezzel tanárokként a fejlődést szolgáljuk, hozzáadunk ahhoz, amit megtanultunk és azt továbbadjuk. Harminchárom éve dolgozok egyetemeken, így jól tudom, hogy a továbbadás a lényeg, mert ezzel együtt visszaadunk valamit a hivatásunknak. Remek lehetőséget nyújtanak a szemináriumok, kurzusok is. Mindez sok időt vesz el, de jót tesz az előadó mentális egészségének. Mindig jó megismerni mások meglátását, munkáját vagy megvitatni néhány problémát. Sok a tehetségünk, őket bátorítani és támogatni kell. Azután több mindentől függ, hogy mi lesz belőlük. Nehéz előrelátni. A tehetség mellett kitartásra és egy kis szerencsére is szükség van. A munka magától értetődik, anélkül semmi sincs.
Ezek szerint a tehetség és a kitartás karöltve hozzák meg az eredményt?
– Feltétlenül. Ha elérünk valamit, az magában még nem siker. Ez egy hivatás, aminek nincs vége. Amint megtanulunk valamit, az öt másik kérdést hoz elő. Más területeken is így van ez. Aki nem igazán tehetséges, annak szűkebb a látóköre, kisebbek az igényei, amik megvalósítása kevesebb munkát igényel. A nagy tehetségeknek szélesebb a látókörük, ennél fogva többet terveznek, a megvalósításuk pedig sok munkát igényel. Bach is ilyen volt, megnőttek az ambíciói, ezért rengeteget dolgozott. Akárcsak Liszt Ferenc. Ha valakinek papírt és ceruzát adnánk a kezébe, hogy csak írja át a Liszt-műveket, évtizedek kellenének hozzá. És akkor még hol van az alkotói munka? A tehetségek magasabb szinten állnak és nem bajlódnak olyasmivel, amivel a kevésbé tehetségesek. Utána persze mindent vissza kell adni a hivatásnak. Otthon is tarthatok koncertet, de azt nem fogja senki sem hallani.
A régi nagy zeneszerzőkre gondolva felmerül a kérdés: miért nem születnek manapság is akkora tehetségek?
– Születnek, csak más területeken. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül a történelmi eseményeket sem. Nyilván anno a zongora fejlődése meghozta az eredményt. Üres területek töltődtek be, amelyek keretében már nehéz újat alkotni. Ugyanakkor nyílnak más területek, ezeket fel kell ismerni. Nálunk a tanulmányok befejezése huszonéves korban történik. Az ötven éves egyetemistákra furán néznek, hiszen közelebb állnak a nyugdíjhoz, mint az iskolához. Amerikában ez nem így van. Az átképzés normális, mert a technológia nagyon gyorsan változik és ezzel a munkák is. Egyszer csak előfordulhat, hogy egy adott munkakör megszűnik. Ha tehát szeretnének megélni, tovább dolgozni, de nincs képesítésük, akkor átképzik magukat. Iskolapadba ülni, akár hetvenévesen is, teljesen normális. Azután a technológia fejlődése azt is hozta, hogy elmélyült tanulmányok születhetnek. Valaki arra szentelheti az egész életét, hogy például a muslinca mozgását tanulmányozza. A zenélés technikája nincs állandó változásban, akárcsak a regényírás sem. Ami változik, az az üzenet.
n Hallgat-e másmilyen zenét a klasszikuson a kívül?
– Most már ritkábban, mert nem úgy hallgatok zenét, mint mások. Túl sokat analizálok. Ha tetszik, akkor fejtegetem, hogy miért. Ezt professzionális deformációnak nevezném. Régebben szerettem David Bowie-t, Keith Jarrett koncertjére is elmentem. Kíváncsi voltam, olyan-e az élő hangzás, mint a cédéken.
