A tűzoltók olyan emberek, akik az életmentést választották hivatásul. A világ egyik legveszélyesebb munkájának tartják mind fizikai, mind lelki szempontból is. Folyamatosan készenlétben kell lenniük, bármikor hívhatják őket. A terepen nem mindennapi kihívásokkal néznek szembe. Hősiességüket és rátermettségüket nemrégiben ismét bebizonyították. Mint ismeretes, február 6-án 7,8 erősségű földrengés rázta meg Törökország délkeleti részét. Hatalmas kár keletkezett, épületek százezrei omlottak össze. Számos ország küldött mentőcsapatokat Törökországba, köztük Szerbia is.
Váradi Attila (Ótos András felvétele)
Váradi Attila, az újvidéki tűzoltó- és mentőosztag szakaszvezetője lapunknak nyilatkozva elmondta, Törökországban a földrengés hajnalban történt, őket pedig már 9 órakor hívták Belgrádból, hogy készüljenek, legvalószínűbb, hogy menniük kell.
– Bennünket az állam alkalmaz, tehát ilyen esetekben csak a szerb kormány utasítására mehetünk külföldre segíteni. Szerbiából összesen 45 tűzoltó ment Törökországba, az első körben 27-en. Az újvidéki csapatnak 16 tagja van, de azt mondták, hogy az itteni alakulatból 8 személyre lesz szükség. Az embereimmel összejöttünk a munkahelyünkön, megbeszéltük a teendőket, hogy ki milyen felszerelést visz. Az egyik pillanatban azt mondták, hogy repülővel megyünk, a másik pillanatban pedig, hogy gépkocsival, de a végén mégis a repülő mellett döntöttek. 15 óra 50 perckor hívtak, hogy 18 óra 15 perckor legyünk a repülőtéren. Ekkor még senki nem is pakolt össze, tehát nagy volt a kapkodás, de időben a repülőtérre értünk. 9 órakor szálltunk fel, a Turkish Airlines ingyenes járatot biztosított számunkra. Boris fiam is velünk jött, aki szintén tűzoltó. Először Isztambulban landoltunk, majd egy másik repülővel Adanába érkeztünk, onnan pedig gépkocsival Antakyaba mentünk, ahol a földrengés a legnagyobb károkat okozta. Adana és Antakya között 170 kilométer a távolság, és nekünk összesen 5 óra kellett, hogy megtegyük az utat. Ahogyan a város felé közeledtünk, hatalmas tömeg alakult ki, az emberek mentek a rokonokhoz, mentőautók, különféle munkagépek lepték el az utakat.
A földrengés nagy pusztítást végzett (Váradi Attila fotója)
Milyen látvány fogadta önöket, számítottak-e ilyen mértékű pusztításra?
– Amikor odaértünk, alig hittünk a szemünknek. Tudtuk, hogy volt földrengés, de nem gondoltuk, hogy ilyen súlyos károkat okozott. A fél város szinte megsemmisült. Antakya körülbelül olyan nagyságú város, mint Újvidék. Nem volt áram, gáz, víz, semmi sem. Káosz uralkodott, jöttek az emberek, keresték a hozzátartozóikat. Nehéz ezt elképzelni, amíg az ember meg nem tapasztalja. 2014-ben voltunk Kraljevóban, de az semmi nem volt ehhez képest. Rengeteg épület megsemmisült, alatta emberek. A vállalatok és a hivatalok leálltak, nem volt semmi megszervezve.
Hogyan zajlott a mentés, mik voltak a legnagyobb kihívások?
A török illetékesek adtak utasításokat nekünk. Nem mehettünk ugyanis akárhova, minden mentőcsapatot más városrészbe küldtek. Amikor megérkeztünk a helyszínre, láttuk a betontömegeket, az emberek üres tekintettel ültek ott, és kérték tőlünk, hogy segítsünk kimenteni a hozzátartozóikat a romok alól. Megkérdeztem, hogy hány ember lehet az épületek alatt, és amikor elmondták, hogy 100–200 ember, alig hittem a fülemnek. Ez azért van, mert a földrengés hajnalban történt, az emberek otthon voltak, aludtak. Törökországban olyan hatalmas károkat okozott a földrengés, hogy különféle munkagépekre volt szükség a mentéshez. Nagyon sok épület, ház omlott össze, így nagyon nehéz volt mindenkit kimenteni. Nem is tudtuk, honnan induljunk el. Bennünket az első négy napon a gazdagabb városrészbe küldtek, ahol sok volt az emeletes ház. Később a külvárosban dolgoztunk, ott nem voltak utcák, minden megsemmisült. Sokat segített Zigi, a mentőkutya is, aki szintén a csapat tagja. 14 embert sikerült kimentenünk, köztük egy kislányt, aki 5 napig feküdt a romok alatt.
A szerbiai csapat Törökországban (Váradi Attila fotója)
Mennyire volt veszélyes a helyzet?
Egyáltalán nem volt veszélytelen a helyzet, az emberek ugyanis elveszítették mindenüket, nem lehetett tudni, hogyan reagálnak. Nem tudtam, hogy megértik-e azt, amit mondok. Sokan kihasználták a helyzetet és boltokat raboltak ki. Emlékszem, egy térre érkeztünk, ahol éppen egy gyógyszertárat raboltak ki. Mondtam az embereimnek, hogy mi csak végezzük a dolgunkat, ne nézzék, ne filmezzék őket. Esténként lövések is hallatszottak. Az emberek védték a saját házaikat, már ami megmaradt belőle. Tüzet gyújtottak, körülülték, és reménykedtek, hogy a hozzátartozóikat megtalálják.
Hány napot töltöttek Törökországban, és ez alatt az idő alatt alatt hol tartózkodtak?
Nyolc napig voltunk Törökországban, február 6-án mentünk, és 17-én jöttünk haza. Szerencsére tartózkodásunk ideje alatt szép idő volt. Amikor megérkeztünk, a városi stadion melletti nagy parkolóban helyeztek el bennünket a többi mentőalakulatokkal együtt. Itt állítottuk fel a sátorokat. A rendőrség folyamatosan őrzött bennünket. Törökországba rengeteg élelmiszert, vizet vittünk magunkkal, ezzel nem volt gond. Kaptunk egy önkéntest is, egy fiatal gyereket, aki törökről angolra fordított. Toalettpapírt és üzemanyagot is hozott, mivel nem működtek a boltok. Együtt voltunk mind a nyolc napon át, velünk evett, aludt, adtunk neki ruhát is. Eleinte összekevertek minket az oroszokkal. Később az emberek megszerettek bennünket, bárhol is dolgoztunk. Éjjel ugyan a sátorban hideg volt, de hoztunk magunkkal melegítőket. Mellettünk számos ország mentőalakulatai voltak, angolok, izlandiak, kínaiak, koreaiak, később jöttek a horvátok is. Segítettünk is a külföldieknek. A horvátoknak például nem volt elegendő kenyerük, mi adtunk nekik egy zsákkal. A horvátok alig hitték, hogy a szerbek segítenek nekik. A mexikóiaknak takarókat, ételt, italt adtunk. Ők is megköszönték a segítséget, tequilával kínáltak meg bennünket. Egészen népszerűek lettünk. A harmadik-negyedik napon láttam, hogy az embereim fáradtak, mondtam nekik, hogy fussunk egy kicsit a parkolóban. A külföldi mentőcsapatok csak néztek bennünket, filmeztek, nem hitték, hogy ilyen körülmények között nekünk még futásra is van erőnk. Amikor hazafele mentünk, az autópályán az emberek dudáltak, integettek. Egy városban megálltunk, bementünk egy boltba, hogy vegyünk valamit. Számunkra 50 százalékkal minden olcsóbb volt.
Zajlik a mentési akció (Váradi Attila fotója)
Hogyan készülnek fel az ilyen helyzetekre?
Bennünket a franciák képeztek ki, a mentésben a legjobbak közé tartoznak. Mišelukon a lebombázott televíziónál sokat gyakoroltunk. A gyakorlat abból áll, hogy először van az elméleti rész, itt sok mindent tanulunk, utána megyünk a terepre, ahol különböző gyakorlatokat hajtunk végre. Sok technikát meg kell tanulni. Legfontosabb az embert észlelni, és megállapítani, hogy életben van-e. Gyakoroljuk az emberek felkutatását, hogyan húzzuk ki őket a romok alól. Itt nagyon vigyázni kell, mivel a legnagyobb részük sérült, és nagyon kell tudni, hogyan nyúljunk hozzájuk. Moszkvában is voltam két hét továbbképzésen. Fontos megemlítenem azonban, hogy járhat valaki iskolába, tanulhat sok mindent, de a terepen az elmélet többnyire felülíródik. Az ilyen helyzetekre, mint a törökországi, nem lehet felkészülni.
Zigi, az életmentő kutya nagy segítség volt (Váradi Attila fotója)
Mit tanultak ebből a katasztrófából?
Mindenképpen nagyon sokat tanultunk, rengeteg tapasztalatot szereztünk. Amit ott láttunk, azt nem lehet elfelejteni. Ilyen kihívással még nem találkoztunk. Minden esetre, ha ne adj' isten! hasonló szerencsétlenség történik, felkészültebbek leszünk. Szerbia is mindenképpen tanult az esetből, ugyanis soha még nem küldött ennyi embert és ennyi felszerelést külföldre. Fáradtan jöttünk haza, de szerencsések vagyunk, hogy mindenki életben maradt. Ennek igazán örülhetünk.
Nyitókép: Váradi Attila (Ótos András felvétele)
