Az anyák mögötti fény

A tavalyi évben egy hiánypótló foglalkozás indult el Vajdaságban Anyacsavar néven. Az irodalomterápiás önismereti műhelymunka vezetője Berényi Emőke, akit már jól ismerünk szerkesztői, kritikaírói, moderátori és magyartanári munkája révén. A Híd folyóirat főszerkesztője számára mindig is fontos volt az irodalom és a segítségnyújtás szándéka, ezért úgy döntött, hogy beiratkozik a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar bibilioterápia szakirányú továbbképzésére, így ő Vajdaság első biblioterapeutája. Emellett a Szegedi Tudományegyetem mentálhigiénés képzésének a hallgatója. 

Emőke több interjúban is elmondta, hogy már gyermekkorában fontos volt számára az irodalom, ami nemcsak túlélni, hanem megélni és átélni is segített neki, és éppen emiatt az olvasás elsősorban terápia volt számára, később vált munkaeszközzé. Tanári pályája során kiemelt szerepe volt a tehetséggondozásnak és annak, hogy megmutassa a diákjainak, hogy egy szöveg mentőöv vagy iránytű is lehet. A szenvedély és a munka iránti elhivatottság összekapcsolódásából született meg az a döntés, hogy irodalomterápiával fog foglalkozni, ami egy olyan művészetterápiás módszer, amelynek során a versek, novellák, regények, esetenként dalszövegek, filmrészletek segítségével önismereti utazáson vesznek részt a jelentkezők. A biblioterápia azoknak is szól, akik nem szeretnek olvasni, hiszen ezekben a folyamatokban a lélek kerül a középpontba, annak rezdüléseit és aktuális állapotát vizsgálják meg az irodalmi szövegek segítségével.

Mivel Emőke édesanya is, ezért megtapasztalta, hogy a mai kisgyermekes anyukákat egyfajta magány veszi körül, ugyanis már nem nagycsaládokban élünk, így a nagyszülők kevésbé tudnak bekapcsolódni a gyerek nevelésébe és gondozásába. Ebben az átmeneti időszakban kiemelten fontos lenne, hogy az édesanyák támogatást és segítséget kapjanak, ezáltal nemcsak nekik lenne könnyebb, hanem a szülő–gyermek viszony is kiegyensúlyozottabb lehetne. Emőke, miután felismerte, hogy rengeteg vajdasági anyuka küzd ezzel a problémával, úgy döntött, hogy Anyacsavar néven kisgyermekes anyukák számára indít el irodalmi csoportfoglalkozást a szabadkai Népkör Magyar Művelődési Központ Aranykapu játszóházában. Az állandó tagok hét alkalommal találkoztak, és próbálták körüljárni az anyasággal kapcsolatos érzéseiket, problémáikat, nyíltan beszélgettek arról, hogy kinek mi okoz nehézséget vagy örömet ebben az időszakban, kit milyen társadalmi elvárások érnek, hogyan birkózik meg a különböző feladatokkal. A 2–2,5 órás találkozókon elsősorban a kibeszélésen, a megkönnyebbülésen, az önismereti munkán van a hangsúly, és nem a véleménynyilvánításon, a másik fölött való ítélkezés pedig kimondottan tilos. Rövid idő alatt bebizonyosodott, hogy nagy szükség van az Anyacsavarra, ugyanis gyorsan betelt a hét édesanyából álló csoport. A nagy érdeklődésre való tekintettel később újabb csoport indult Szabadkán, illetve Topolyán is volt Anyacsavar, hogy egy támogató közösséget biztosítson az anyukáknak.

A Facebook közösségi oldalon található beharangozóból emelnék ki egy részletet: „Az anyacsavar rögzít, egy helyben tart, nagy súlyt is elbír – akár egy édesanya. Anyának lenni egyszerre csodálatos és félelmetes. Ahhoz, hogy ne csavarodjunk be, időnként szükségünk van arra, hogy kiengedjünk a felgyülemlett feszültséget, és támogató légkörben beszélgessünk arról, kik is vagyunk a ránk rakódott szerepeink mögött. Az Anyacsavar egy anyatámogató csoport, amely segít kilépni a mindennapok taposómalmából, és közelebb kerülni ahhoz az énrészünkhöz, amelyikről közben hajlamosak vagyunk megfeledkezni.”

Három édesanyát kérdeztem meg arról, hogy miért vett részt az Anyacsavaron, és mit adott neki. Szarka Mándity Krisztina Zentáról utazott a találkozókra:

– Ritkán szólít meg úgy valami, ahogyan az Anyacsavar beharangozója. Teljesen olyan érzésem volt, hogy ez a program épp nekem szól. A járvány miatti bezártság, majd a koraszülés miatti elszigetelődés minden tartalékomat lemerítette, és úgy éreztem, az Anyacsavar vissza tud tölteni. Elsősorban azáltal, hogy – a kórházi után, és ahhoz képest – teljesen hétköznapi közegben fogunk foglalkozni mindennapi problémákkal, de egy olyan eszközzel, amely a leginkább képes más megvilágításba helyezni azokat, mégpedig a művészet, az irodalom segítségével. Úgy képzeltem, hogy sokat fogunk majd olvasni, leginkább verseket. Esztétika szakon bármikor magától értetődő módon került elő egy-egy sor Pilinszkytől vagy József Attilától, és valahogy úgy gondoltam, hogy ebből az egyetemista hangulatból is felbukkan valami. Számomra az egészséges közeget adta. Ez az akkori élethelyzetemből is adódik, ugyanis éppen az első üléssel esett egybe az a nap, amikor az újvidéki gyermekkórházban jelezték, hogy nem kell mennünk többet ellenőrzésre. Boldog voltam, hogy mertem nyitni a világ felé, és hálás, amiért Emőke olyan szövegeket hozott, amelyekben a mély érzések mellett a humor, az anyaság könnyedebb oldala is megjelent. A találkozások megerősítették bennem azt a tudatot, hogy nem vagyok egyedül, hiszen a legtöbb anya szembesül azzal a kérdéssel, hogy hogyan találhat egyensúlyt a női, illetve identitásbeli szerepei között. Megerősített az Anyacsavar abban, hogy nyugodtan kérjek segítséget, ha elakadok, hiszen egy-egy kapcsolódás sorstársakkal, illetve jelen esetben Vajdaság első irodalomterapeutájával képes a gyermekekkel együtt töltött idő minőségét, hangulatát hosszú időre jó irányban befolyásolni. Amikor pedig csökkenni látszik az irodalomterápiás csoport mellékhatása, érdemes sürgősen egy új csoporthoz kapcsolódni – mondta el az édesanya.

Deme Adriannát a kíváncsiság hajtotta, hogy jelentkezzen a csoportba, illetve lehetőségként tekintett rá, hogy választ kapjon az anyaság érzelmi hullámvasútján a kérdéseire:

– Hihetetlen mennyi mindent kaptam az alatt a néhány hét alatt. Elsősorban egy érzelmi értelmiségi közösség tagja lettem, ugyanis a hetek múlásával egyre erősebb anyatársi csapat kovácsolódott össze. Olyan kérdésekre is választ találtam magamban, amelyekre nem is gondoltam korábban. Úgy vélem, hogy minden anyának jól jön egy „anyacsavaros énidő”, amelyben előítéletek nélküli, biztonságos körben utazhat belső érzelmi világában, miközben megértést, felismerést, meghallgatást, feltöltődést, lendületet kap a csoportból eredő pozitív kisugárzás által – emelte ki a szabadkai anyuka.

Dukai Kunyi Szuzanna számára kellemes csalódás volt az irodalomterápiával való megismerkedés:

– Az első, amire felfigyeltem, az elnevezés volt: Anyacsavar. Anyák más megközelítésből, más perspektívából, egy csavar az anyaságban, az anyaságot illetően. Aztán a leírásból kiderült, hogy irodalomterápiás foglalkozásról van szó. Még sosem vettem részt ilyenen és nagyon kíváncsivá tett. Emőkét már korábbról ismertem, tudtam, hogy jó szakember, így nem volt kétségem afelől, hogy jó és tanulságos lesz. Felülmúlta a várakozásaimat, mert igazából „csak” annyit vártam tőle, hogy irodalmi szövegek, illetve dalok mentén az anyaságot érintő témákról beszélgetünk majd. Ehelyett Emőke és a többiek sokkal többet adtak. Sokkal gazdagabb lettem. Érzem, hogy nem vagyok egyedül a gondjaimmal, nem egyedi problémáim vannak. Mások elbeszélései, kitárulkozásai során nagyon sok mindenben magamra ismertem, és őket hallgatva közelebb kerültem az elfogadáshoz, a megértéshez. A foglalkozások során sok mindenre fény derült és sok minden a felszínre tört. A csoportomat örökre a szívembe zárom, mert általuk kaptam egy közösséget, ahol nem kell a maszk, nem kell kertelni; bátran elmondhatjuk, hogy az adott héten miért voltunk rossz anyák, miért voltunk jók, és mik azok a dolgok, amik mindenképp megosztásra szorulnak. Bizalmat kaptam Emőkétől, bizalmat az emberek felé – hogy megéri és lehet mindenről beszélni bizonyos személyekkel, akik nemcsak hallgatnak, hanem meg is hallanak minket, és érzik azt, amit mi érzünk. Itt nincsenek üres szavak, az Anyacsavaron mindennek súlya és értelme van – magyarázta Szuzanna.

A pozitív tapasztalatok ezúttal is szájról szájra terjedtek, ezért úgy döntöttem, csatlakozom a Magyarkanizsán induló csoporthoz, így tudok hitelesen beszélni az Anyacsavarról. A résztvevőket titoktartás kötelezi, az önismereti műhelymunkán elhangzottak nem hagyhatják el a csoportot, annyit viszont elárulhatok, hogy az Anyacsavar amellett, hogy lehetőséget nyújt a problémák kibeszélésére, és ezáltal a megkönnyebbülésre, a fellélegzésre, figyelni és meghallgatni tanít. Az irodalmi alkotásokkal való megismerkedés után Emőke irányításával egy beszélgetés, közös gondolkodás veszi kezdetét. Olyan témák kerülnek előtérbe, mint a szülés, a női szerepek közötti egyensúly megtalálása, a testi-lelki változások az anyaság beköszöntésével, vagy a házasság immár szülőként. Az irodalmi szövegek mellett a foglalkozáson előkerülnek a dixit kártyák, amelyek közül a résztvevők különböző szempontok alapján választhatnak maguknak egyet és mesélhetnek róla, emellett írásgyakorlatok útján is folyik az önismeret. A felgyorsult, rohanó világunkban kimondottan kihívást jelent figyelmesen meghallgatni az embertársainkat, de cserébe azt kapjuk, hogy minket is végighallgatnak, nem vágnak a szavunkba, nem sürgetnek, és ami a legfontosabb, nem ítélkeznek felettünk. Az Anyacsavaron mindenki egyenlő, nincsenek nagyobb vagy kisebb súlyú problémák, a csoporttagok együttérzéssel fordulnak egymás felé. A csoportvezető, Berényi Emőke őszinte figyelme igazi ritka kincsnek számít, és egy olyan légkört teremt a foglalkozáson, amelyben az is megszólal, aki nem szeret, vagy nem mer magáról beszélni. Többen úgy fogalmaztak, hogy az Anyacsavar számukra kiszabadulás az otthoni közegből, és olyan is akadt, akinek a férje javasolta ezt a fajta kikapcsolódást, tehát tagadhatatlan, hogy a női körben való közös gondolkodásra, alámerülésre nagy szükség van. Az Anyacsavar által az édesanyák felismerik, hogy nincsenek egyedül ebben a kihívásokkal teli élethelyzetben, és megbizonyosodnak arról, hogy másoknak is ugyanazokkal a nehézségekkel kell megküzdeniük. Így nemcsak a nő kezdi el újra megtalálni önmagát, hanem egy közösség tagjaként, másokat meghallgatva és támogatva hasznosnak és fontosnak érezheti magát. Az anyaság terén egy új kapu nyílik ki a számára, hiszen másokkal közösen gondolkodik azon, hogy hogyan lehetne jó embereket nevelni a gyermekeinkből. Az Anyacsavar egy fényforrás, egy olyan támogató közeg, ami ott áll mögöttünk akkor is, amikor összeszaporodik a láthatatlan munka, vagyis a házimunka, amikor eltávolodunk egymástól a társunkkal, amikor a dackorszak mindennapjait éljük. A foglalkozásról mindenki mosolyogva távozik, mert előtte két órán át a saját igényeivel foglalkozhatott, egy kis időre letehette a felelősséget, és közben megértő közegre talált.

Aki azt vallja, hogy ez időpocsékolás, annak felhívnám a figyelmét arra, hogy a társadalom egyénekből áll, és nem mindegy, hogy az egyén milyen lelkiállapotú és milyen önképpel rendelkező szülők mellett nő fel. Biztos vagyok abban, hogy az Anyacsavarról egy olyan édesanya tér haza, aki megpihent és új erőt kapott a holnapokhoz.