Az élmények oázisa (I.)

Az élmények oázisa, így hirdeti az egyik utazási iroda a Karib-térség népszerű úti célját, a legnépesebb karibi országot, Kubát, amelyet a világ egyik utolsó szocialista berendezkedésű államaként kívülről nézve rendkívül izgalmas sokszínűség és sokarcúság jellemez, talán ezért is annyira népszerű a turisták körében, akik a több ezer kilométeres távolság leküzdését is szívesen vállalják azért, hogy belülről is megismerjék azt a csodálatos világot, illetve azt a különleges életérzést, ami az ott élők mindennapjait jellemzi. Nem volt ez másként velünk sem, akik hosszú éveken át tartó tervezgetés, vagy inkább ábrándozás után nemrég úgy döntöttünk, belevágunk a rendhagyó kalandba, felfedezzük Havannát és Varaderót.

Kubában bármi megtörténhet, ugyanúgy, ahogyan annak az ellenkezője is, ezért ne lepődjünk meg semmin és ne keressünk mindenáron logikus magyarázatot arra, amit hallunk, látunk vagy tapasztalunk, mert úgysem találnánk, nagyjából így szólt az útvezetőnk figyelmeztetése az első találkozásunkkor, és bár akkor még úgy éreztük, némiképp túloz, rá kellett jönnünk, bizony igaza volt, s valóban sokkal jobban járunk, ha arra törekszünk, hogy megéljük a pillanatot, mintsem arra, hogy megpróbáljuk megfejteni az annak hátterében meghúzódó jelenségeket, illetve törekvéseket.

Kuba fővárosában, Havannában a legtöbb ilyen kalandunk kétségkívül a régi autókhoz kötődött, amelyek Kuba legfőbb jellemzői közé tartoznak, hiszen nagyjából a világ minden táján az a kép él az emberekben az országról, hogy ott mindenfelé oldtimerek száguldoznak, ami természetesen igaz is, bár belülről mindez talán jóval kevésbé tűnik izgalmasnak, mint kívülről, hiszen nagy valószínűséggel az ott élők is szívesebben járnának vadonatúj vagy akár négy-öt éves autókkal, mint mondjuk, ötven, hatvan, sőt esetenként hetvenévesekkel, kívülállóként ugyanakkor rendkívül izgalmas élményt nyújtanak az embernek az ilyen járművek. Ezt a célt szolgálják azok a kifejezetten turisták számára, a pinktől kezdve az égő piroson és a türkizkéken át egészen az élénk liláig a szivárvány minden színében pompázó, még ma is csillogó-villogó kabriókkal szervezett városnéző túrák, amelyek során a sofőrök cseppet sem feltűnésmentesen, vagy mondjuk úgy, igen határozott vezetési stílussal, valamint állandó kürtjelzésekkel fűszerezve szállítják végig utasaikat a városon, megállva egy-egy látványosságnál, amelyre – ahogyan az ilyenkor lenni szokott –, az útvezetők figyelmeztetése ellenére nagyjából senki sem figyel, hanem mindenki a kuriózumoknak számító autókkal próbál meg minél több szögből, minél több pózban lefényképezkedni, hogy aztán büszkén hirdesse a közösségi oldalakon, ő bizony még ezt is kipróbálhatta.

Az utcákon flangáló oldtimerek többsége persze koránt sincs annyira jó állapotban, mint a városnéző túrák során használtak. Sok közülük taxiként funkcionál, amelyekbe beülve az ember valóban úgy érzi, visszament az időben, még akkor is, ha még nem is élt akkor, amikor azok az autók forgalomba kerültek és igazán nagy népszerűségnek örvendtek. Ettől függetlenül valóban különleges élményt jelent a velük való utazás. Nem azért, mert úgy zúgnak, mint egy traktor, és nem is azért, mert egyik-másik úgy ráz, mint egy kimustrált városi busz, hanem azért, mert mindez az ottaniak mindennapjainak és életérzésének részét képezi. Annak az életérzésnek a részét, amit az egyik taxisofőr, aki a többieknél jóval jobban beszélt angolul, úgy fogalmazott meg, hogy a kubai ember, miután megissza a kávéját meg a rumját, rágyújt egy szivarra, majd kimegy a strandra, és élvezi az életet, szombatonként pedig ráadásként elmegy salsázni is. Vajon kell-e ennél több a boldogsághoz? – tehetjük fel magunkban a kérdést, amire nagy valószínűséggel egészen másféle választ adunk, ha az ő szemszögükből, illetve, ha a mi szemszögünkből próbáljuk azt megválaszolni. Erre azonban majd még később visszatérünk.

A taxiknál és taxisoknál maradva, le kell szögezni, furcsa szerzetek a kubai taxisok, és ezt a szó legpozitívabb értelmében állítom. Az ember turistaként a szállodai alkalmazottak mellett általában velük kerül a legközvetlenebb kapcsolatba az ott élők közül, feltéve persze, ha viszonylag gyakran el szeretne jutni A pontból B pontba. Márpedig miért ne szeretne, ha már egyszer ott van? Mi ugyanazt a távolságot háromféle áron tudtuk megtenni, attól függően, mikor milyen szerencsénk volt, 5, 10 és 15 euróért, illetve az ezek értékének megfelelő pezóért, ám mivel ezt nem feltétlenül éreztük korrektnek, úgy gondoltuk, a borravaló mértékével kompenzáljuk, hiszen a borravalónak igen nagy jelentősége van arrafelé, nem is meglepő, ha abból indulunk ki, amit az útvezetőnk mondott, nevezetesen, hogy a havi átlagkereset 30 euró körül mozog, aminek a sokszorosát is megkereshetik azoknak a turistáknak köszönhetően, akik 4-5-6 vagy esetenként akár 10 euró, illetve dollár borravalót is adnak nekik valamilyen szolgáltatásért cserébe. A saját szabályrendszerünket ennek tükrében úgy állítottuk fel, hogy a 15 eurós fuvardíjért egyáltalán nem járt borravaló, míg a 10-esért kisebb, az 5-ötösért pedig nagyobb összeget adtunk, a sofőrök nem kis örömére. Az is előfordult azonban, hogy az egyik taxis 20-at kért nagyjából ugyanazért az útért, majd amikor megkérdeztem, hogy nem lesz-e az egy kicsit sok, azonnal a felére csökkentette a szolgáltatásának az árát. Alkudozni tehát lehet, sőt, talán kell is, csak hát mi nem vagyunk igazán hozzászokva ehhez, pedig Törökországban, ahol már többször is jártunk, szintén ez a szokás. Be kell vallanom, egy ízben kis híján át is vágott egy riksataxis, aki pezóban határozta meg a szállítási díjat, ami azért veszélyes, mert az ember nem feltétlenül kapcsol azonnal, ha nem megfelelő árat mondanak neki, ám szerencsére még mielőtt átszámoltam volna, megint csak feltettem a kérdést, hogy nem lesz-e az egy kicsit sok, mire elnézést kért, mondván, véletlenül egy nullával többet írt a számológép kijelzőjére, amin a szolgáltatása árát akarta megmutatni. Azt, hogy valóban véletlen volt-e vagy sem, máig sem tudom eldönteni, a lényeg azonban az, hogy nem jött be neki, az eredetinél egy nullával nagyobb összeg ugyanis mégiscsak túlzás lett volna.

A taxisok érdekes módon a városközponttól a szálloda felé vezető úton minden próbálkozásunk, kísérletünk és erőfeszítésünk ellenére sem tudtak minket a megfelelő helyre szállítani. Két kivételtől eltekintve. Az történt ugyanis, hogy amikor beültünk az autójukba, annak rendje és módja szerint megmondtuk nekik a szálloda nevét: „Hotel Vedado”, mire ők lelkesen válaszoltak: „Aaa, Otel Bedado, si, si!”, és ezzel le is zárult a helymeghatározás, hiába próbáltuk előbb angolul, majd a telefon képernyőjére írva, végül már spanyolul is hozzátenni, hogy „Hotel Vedado 500”, ügyet sem vetettek rá, ami azért jelentett némi problémát, mert – mint kiderült – két azonos nevű szálloda van a városban, szerencsére egymástól nem túl messze, hanem a város két egymáshoz közeli pontján, ám a két kivételtől eltekintve minden esetben a másikhoz szállítottak bennünket, nem ahhoz, ahova menni szerettünk volna. Az egyik kivételt az a sofőr képezte, akitől oda-vissza szállítást kértünk, így részéről magától értetődő volt, hogy oda visz bennünket vissza, ahol felvett, a másikat pedig az, aki az utca végéről kérdezett rá, hogy abba a szállodába megyünk-e vagy a másikba. Az összes többi sofőr a nem megfelelő szállodánál próbált kitenni bennünket, amin a végére persze már csak nevettünk, akárcsak a többi szerbiai turista, akik saját elmondásuk szerint valamennyien hasonlóan jártak. Ám erre a problémára is gyorsan megszületett a megoldás: amikor a taxis megállt a nem megfelelő szálloda előtt, kihívtunk onnan egy dolgozót, akit megkértünk arra, hogy magyarázza el a sofőrnek, hova kell elszállítania bennünket, ami azután már ment is neki – csaknem olyan gördülékenyen –, mint a karikacsapás. Volt azonban egy taxis, talán a legemlékezetesebb figura mindegyikőjük közül, aki olyan vehemensen ordítozott a nyitott ablakon át a közlekedés többi résztvevőjével, hogy már szinte félelmetes volt, majd amikor túlhaladtunk rajtuk, a könyökével erőteljesen meglökdöste a vállamat és hangos nevetésbe kezdett, ezzel jelezve, hogy az egész csak színjáték. Az persze már más kérdés, hogy ő volt az egyetlen, aki nem a megszokott úton, az óceán mellett húzódó többsávos autóúton haladva szállított el a szállodáig, hanem keskenyebbnél keskenyebb, szinte sikátorszerű utcákon át, miközben magam is azon gondolkodtam, vajon hol fogunk kikötni, kiváltképp azért, mert ő egy szót sem tudott angolul, és hát magam is nagyjából ugyanilyen szintű spanyol nyelvtudással rendelkeztem, így az ordítozás utáni lökdösésre is legfeljebb mímelt mosollyal vagy erőltetett nevetéssel tudtam válaszolni ahelyett, hogy kifejeztem volna a nemtetszésemet vagy az esetleges aggályaimat, de talán jobb is volt ez így. Mindenesetre a közös utazás végén, mivel a többiekhez hasonlóan először ő is rossz szállodába vitt, illedelmesen megköszönte, hogy most már tudja, hol a másik „Otel Bedado”, vagy legalábbis remélem, hogy ezt mondta, én mindenesetre így értelmeztem azt, amit a sajátos akcentussal beszélt spanyol nyelven, fülig érő mosollyal mondott. Illem ide vagy oda, a borravalótól ebben az esetben eltekintettem, a közös utazás ugyanis korántsem volt annyira jó élmény, mint amennyire maradandónak utólag tűnik.

A borravaló egyébként szinte mindenütt fontos részét képezi a kubaiak mindennapjainak. Nem azt mondom, hogy elvárják, inkább csak azt, hogy számítanak rá. Sőt bizonyos helyeken bele is kalkulálják az árba. A legfurcsább élményem ezzel kapcsolatban az volt, amikor az életének jelentős részét Kubában töltő Nobel-díjas író, Ernest Hemingway egykori birtokán tettünk látogatást, és a házánál, ahova a turisták sajnos nem léphetnek be, csakis kívülről szemlélhetik, illetve örökíthetik meg a belső tereket, az egyik teremőr hölgy elkérte a telefonomat, amit elsőre nem tudtam mire vélni, ám csakhamar rájöttem, hogy exkluzív fotókat szeretne vele készíteni számomra, olyanokat, amilyeneket a segítsége nélkül semmiképpen nem tudnék, hogy aztán a végén megkérdezze, nem adnék-e neki érte cserébe egy kis aprót. Hát hogy a fenébe ne adtam volna?! A villát egyébként az író halála után nyilvánították múzeummá, és azóta is ott őrzik a személyes tárgyait, a könyveit, a lemezeit, a kitömött állatait, a bútorait, valamint a különféle szenvedélyeit bemutató fotóit is. Állítólag a házban – a néhány évvel ezelőtti felújítást leszámítva – minden érintetlenül áll azóta, hogy az író elhagyta Kubát, aminek köszönhetően a látogatók valóban úgy érezhetik magukat, mintha megállt volna az idő, sőt akár maga Hemingway is szinte bármikor betoppanhatna az ajtón.
Nemcsak úgy érezheti azonban, hanem valóban be is toppanhat az ajtón, illetve akár meg is leshető alkotás közben a ma is élő művész, José Rodrígez Fuster, a turisták körében igen népszerű Fusterland vagy Fusterlandia megálmodója. A némi túlzással a Karib-térség Picassójaként is emlegetett, ám leginkább mégiscsak az iparművészeti és mozaikmunkáiról híressé vált festő, szobrász, keramikus alkotásain kétségtelenül fellelhetők példaképei, Antoni Gaudi és Pablo Picasso hatásának nyomai, mégis leginkább a kubai történelem fontos mozzanatai, a forradalom, a szabadság, a szerelem és a nőiességet jelképező idomok dominálnak rajtuk, sajátos megközelítésben. A művész legnagyobb és Kubában legismertebb munkája maga a háza és annak környéke, az úgynevezett meseszerű mozaikváros, ahol egyebek mellett egy szerbiai ihletésű mozaikkal is találkozhatunk, azt hiszem, mondanom sem kell, hogy az innen érkező turisták óriási örömére.

(A cikk folytatását Hétvége mellékletünk következő számában olvashatják.)